A mosoly országa

Talán a szülők-nagyszülők várják úgy a kisbaba első mosolyát, ahogyan a semleges futballszurkolók, hogy Ronaldinho arcára visszatérjen az elmúlt években védjegyévé vált vigyor. A jelen – a játék mellett vagy inkább helyett az anyagiakat a fókuszba helyező – labdarúgásában jobbára modern, a sportág alapjait tökéletesen elsajátító és azokat bármilyen helyzetben hibátlanul reprodukáló gladiátorok küzdenek egymással és egymásért, miközben ma már lámpással kell keresgélni az olyan ösztönös játékosegyéniségeket, mint például Ronaldinho, Cristiano Ronaldo és Lionel Messi. Bár valahol ez is a globalizáció velejárója, hiszen hány és hány helyen olvashatjuk (és akkor ne menjünk messzebb a „magyarfutball” elöljáróinak szóló intelmeknél), hogy a labdarúgásból nagyon sok minden megtanítható és megtanulható. Csakhogy ha mindenki ugyanazt tanítja, illetve tanulja, az hosszabb távon kiismerhető, sőt unalmas lesz. Mert most még élvezetes, hogy például kilencven percen keresztül milyen őrületes hajtás van a Premier League-ben, de mondjuk 2015-ben is az lesz majd? Addig lemegy hét egyforma szezon, és ha mindig ugyanazt látjuk, ugyanazokkal a főszereplőkkel, a mai varázs azért elillanhat. Hogy ez ne így legyen, azért sokat tehet például a klubváltás előtt álló Ronaldinho. Nem azzal, hogy még hét év múlva is a pályán lesz (bár 35 évesen még nyugodtan ott lehet), hanem azzal, hogy újra elkezd saját tudásszintjének és egyéniségének megfelelően érzésből, nem pedig kottából futballozni. És a mosoly nem csupán egy-egy ollózásos gól után, véletlenül tér vissza az arcára, hanem folyamatosan ott van, ahogyan mondjuk 2005-ben mindig ott volt. Hogy a mai fiatalok is láthassák, a futball még mindig nem munka, hanem játék.