A verhetetlen

Nem árt, ha Roy Jones Junior, esetleg Kelly Pavlik elkezd Adrian Opreda telefonszámára vadászni.

A két amer i kai bunyós közül az egyik lesz Joe Calzaghe vélhetően utolsó riválisa, ők azok, akik megcselekedhetik, ami legutóbb a szinte teljesen ismeretlen román bunyósnak sikerült. Legyőzhetik Joe Calzaghét. Opreda az 1990es junior Európa-bajnokságon verte meg a ma már Olasz Sárkányként, illetve Wales Büszkeségeként emlegetett Calzaghét, azóta az amatőrök és a profik között is számtalan próbálkozó volt, de mindenki kudarcot vallott. Legfeljebb az a meglepő, hogy a walesinek az amatőrök között három bajnoki címen kívül semmilyen eredménye sincs, holott az Opredával szembeni kudarca óta például a barcelonai olimpia idején is amatőr volt. Csak éppen a szövetség nem nevezte az 1992-es játékokra, mert – ahogyan Calzaghe önéletrajzában írta – „a vezetőknek nem

tetszett a pofám”. (A hivatalos indoklás szerint azért büntették meg, mert nem vett részt a Norvégia elleni csapattalálkozón, pedig jelezte, kézsérülése miatt képtelen bokszolni.) Elvitték helyette Robin Reidet, aki bronzzal tért haza.

„Ezzel egy aranyat hagytak veszni – mondta Enzo Calzaghe, Joe edző-édesapja. – Akkor sem tartottak bennünket sokra, és úgy érzem, Nagy-Britannia csak akkor kezelt bennünket úgy, ahogy megérdemeljük, amikor Joe tavaly az év sportszemélyisége lett a BBCnél, én pedig megkaptam az év edzője címet. Nem a címek motiváltak bennünket, hanem hogy elismerjenek bennünket. Igaz, Joe-t még az is ösztönözte, hogy az elúszott olimpiai küldetés után mindenkinek megmutassa, ő a legjobb. Szerintem ma is dolgozik benne a dac.”

Az édesapa által említett dac odáig repítette, hogy ma már világszervezetektől függetlenül ő a leghosszabb ideje hivatalban lévő világbajnok (a máig legnehezebb ellenfelének tartott Chris Eubank 1997-es legyőzésével lett a WBO nagyközépsúlyú királya), Bernard Hopkins elleni sikere óta már arról vitatkoznak, vajon ő a valaha volt legjobb bokszoló, esetleg a nagy elődök közül valaki még megelőzi. A BBC elemzői szerint „nagyon elöl” van a helye a rangsorban, hiszen Randy Turpin (1951-ben a középsúlyú övért Sugar Ray Robinsont verte meg Londonban, majd a New York-i visszavágón kikapott tőle), Ken Buchanan (1970-ben Ismael Laguna legyőzésével lett a WBA könynyűsúlyú bajnoka San Juanban), Lloyd Honeyghan (1986ban Atlantic Cityben Donald Curryt a hatodik menetben semmisítette meg, és lett az IBF, a WBA, valamint a WBC váltósúlyú bajnoka) és Lennox Lewis (leghíresebb meccsén 2002-ben Memphisben a nyolcadik menetben kiütötte Mike Tysont, így megvédte a WBC, valamint az IBF nehézsúlyú vbövét) után ötödik britként karriert csinált a tengerentúlon.

„Ha egy brit bokszoló Amerikában nyer, az önmagában óriási élmény. Gondolom, Joenak is az volt, még ha ellenfele negyvenhárom éves is elmúlt – mondta Honeyghan. – Még nem mondanám, hogy közülünk Joe a legjobb. De ha viszszamegy az Államokba, és megveri Roy Jonest, én is kijelentem, hogy ő minden idők legjobbja.”

Az ma már nyilvánvaló, hogy egyre többen igyekeznek a legendák közé emelni Calzaghét, pedig ő maga tiltakozik ellene a legjobban. Hopkins megverése után például megkérdezték tőle, mi a következő célja: rámegy Joe Louis 25 címvédéses rekordjára (a walesi 21-nél tart), megpróbál Rocky Marcianóhoz hasonlóan veretlenül visszavonulni, csak nem 49, hanem mondjuk 50 győzelem után, esetleg más csúcs izgatja.

„Nem tudom, el akarom-e venni Louistól a rekordot – felelte Calzaghe. – Ő tényleg legenda, neki a trónon a helye. Nem hinném, hogy én legenda vagyok. Ezt nem nekem, hanem önöknek kell megítélniük. Eddig csak egyvalami hiányzott a mérlegemből, egy amerikai mérkőzés, lehetőleg nagy bajnok ellen. Megkaptam, megnyertem. Ettől még nem kell azt követelnem, hogy minden lista az én nevemmel kezdődjön.”

A csúcson lévők közül sokan elfelejtik, honnan indultak, Calzaghe a kivételek közé tartozik. A Hopkins elleni meccs előtti sajtótájékoztatón Richard Schaefer, a szervező Golden Boy Promotions ügyvezetője Anglia és az Egyesült Államok harcaként aposztrofálta az eseményt, mire Calzaghe közölte: „Olyan ez, mintha én azt mondanám, hogy Hopkins kanadai vagy mexikói. Maradjunk anynyiban, walesi srác vagyok.” Aztán amikor a papa jelezte, hogy fiának edzenie kell, Joe nem a terem, hanem egy Michael Pearlman nevű újságíró felé indult el. Négyszemközti interjút adott a nem éppen ismert South Wales Argus lap tudósítójának. „Ők azok, akik az első ütéstől követték a karrieremet – fogalmazott Calzaghe. – Őket én, Joe Calzaghe érdekeltem. Ennyivel tartozom nekik.”

Mi meg egy főhajtással Joe Calzaghénak.