Az időpont tavaly április, a walesi Cardiffban hittük megingathatatlanul, hogy mi rendezzük a horvátokkal karöltve a 2012-ben esedékes Európa-bajnokságot. Bevetettünk anyait-apait, harmadszor pályáztunk, és hittünk, és hittünk, és hittünk – egészen az eredményhirdetésig.
Aztán álltunk leforrázva, mert a mindenki által lesajnált lengyel–ukrán pályázat győzött.
Már ott, Cardiffban néhány pint sör után az UEFA egyik alkalmazottja elszólta magát, hogy ne nagyon bánkódjunk, és ne is irigyeljük a lengyeleket és az ukránokat, akkor rendeznek Eb-t, amikor mi. Többet nem mondott, muszáj volt a szavak mögé lesni, és meghallani azt a pletykát, hogy az európai szövetség egyik jelentkezőt sem tartotta alkalmasnak, ezért döntött a legalkalmatlanabb mellett, hogy aztán időben széttárhassa a kezét: ezek bizony képtelenek teljesíteni, amit vállaltak, és megkapja a rendezés jogát egy olyan futballnagyhatalom, amelynek infrastruktúrája már ma naprakész, és lefölözheti az ilyenkor szokásos hasznot.
Most olvasom, hogy az UEFA komolyan fontolgatja a retorziót a lengyelek és az ukránok ellen, bár az ellen szó alighanem túlzás, hiszen tavaly alkut emlegettek, és az alku lényege, hogy mindkét fél megtalálja a számításait. Egy Tokióban dolgozó fiatal magyar marketingszakember két hete azt mondta az ebéd mellett, hogy a FIFA megkereste Japánt, hajlandó lenne-e ismét otthont adni a világbajnokságnak 2010-ben, Dél-Afrikában ugyanis nem épülnek a stadionok, a közbiztonság pedig egyenlő a nullával.
Ha még lettek volna illúzióink, mára illene tudni, hol a helyünk. Illene tudni, mennyit érnek a nemzetközi futballban elpufogtatott frázisok a felzárkóztatásról, a szegényebb, egyre inkább lemaradó országok megsegítéséről.
Olyan zsírosbödönről van szó, amelyet futballnak hívnak, és látszólag sokan állnak körül. Tunkolni viszont csak keveseknek szabad.
Legfrissebb hírek
