Érik a gyümölcs

Kovács Katalin a vízen szerzett jogot arra, hogy három számban induljon Pekingben. A lehetőségre nem írtak ki tendert, megvesztegetni senkit sem lehetett, népszavazást sem kezdeményeztek a témában, így aztán most már illene mindenkinek meghajolnia a tény előtt.

Igen ám, de a mi kis országunk nem éppen a jó modorról híres. Hogy hányan engedik előre a hölgyeket a bejáratnál, akad-e egyáltalán ifjú, aki előre köszön (egyáltalán: köszön!) az idősebbeknek, akik egyébként nem számíthatnak kegyelemre buszon, villamoson, metrón, arról kevés a kedvező tapasztalat. Istenem, itt tart a világ… Ám az, hogy akadhatnak olyanok, akik – noha szinte egész eddigi életüket a sportban töltötték el – a számokat, az időeredményeket, a mérhető produkciót támadják mindent elsöprő vehemenciával, elfogadhatatlan.

Még az óvodásoknál is kiküszöbölendő, hogy a számon kérés elől az „Igen, de…” fordulattal bújjanak ki, mert ugyebár vagy „igen”, vagy „de”, a kettő együtt nem megy. Kovács Katalin produkciójával bólintott rá a szándékára, hogy három számban harcoljon az olimpiai aranyért augusztusban, s most mégis védekezni kényszerül volt edzője vádjai nyomán. Azt mondja, csak egyszer, csak most felel meg a vádakra, hogy telhetetlen, hogy pénzéhes, hogy hálátlan… Pedig a vádak nem osztanak, nem szoroznak a válogatók végeredményét illetően, hiszen ha – feltéve, de meg nem engedve – Kovács Katalin a bankszámlájára gondolva, milliókat érő eurókötegeket vizionálva ért célba a szegedi válogatókon, akkor is ő volt a legjobb. És miután senki sem láthat a fejekbe, hiába szeretnék oly sokan (a kajak és a kenu környékén is), értelmetlen mindenfajta indulat.

Ő a győztes – mondjon akárki akármit.

Mert persze mond, mondhat. Akárki és akármit. Igyekezvén kisebbíteni a tettet: Kovács Katalin triplázásra vágyott, s előbb bizalom híján önbizalomra tett szert korábbi élete felborításával, majd véghezvitte tervét. Június utolsó hétvégéjén, amikor még – savanyú a szőlő.