Idegenlégiósok(k)
Miközben a hazai futballkori feusok az utánpótlás-nevelés (igazán hangzatos) jelszavát tűzik a zászlajukra, az átigazolási időszakban a saját nevelésű fiatalok csapatba állítása helyett légiósok próbálgatásáról és szerződtetéséről érkeznek hírek.
Nem lenne gond, ha a messziről jött labdarúgók erősítést jelentenének – ám mifelénk többnyire csúnyán melléfogunk a „portéka” kiválasztásakor. Ha már egyszer a vezetők ragaszkodnak a légiósok szerepeltetéséhez, akkor olyanoknak osztogassanak klubcímeres mezeket, akiket példaként állíthatnak a honi ifjak elé; netán csábítsanak a klubokhoz kalandvágyó ikonokat – mint a világbajnoki ezüstérmes Giuseppe Signori
–, akiknek pusztán a nevük is eladható (persze nem hátrány, ha futballozni is tudnak még…).
Viszont tudjuk jól, hogy minden a pénzen múlik – illetve annak égető hiányán. Csapataink nem engedhetik meg maguknak, hogy horribilis összegekért hozzanak (kiváló) légiósokat. S egyébként is, úgy tartják, hogy a külföldi sztárok morális problémák előidézői lehetnek. Érthetőbben: kiutálják őket az irigykedő társak. Így aztán – mindet egybevetve – többnyire pusztán a hazájukban eladhatatlan, alacsonyabb osztályokban pallérozódó légiósok jutnak nekünk. A hetvenes és nyolcvanas években még a magyar felsőoktatásba bekerülő, szabadidejükben labdázgató vendégdiákok számítottak idegenlégiósoknak (élvonalbeli csapatoknál nem is nagyon bukkantak fel), aztán a rendszerváltozás után a futballunk is megjelent a világpiacon.
S kiderült: versenyképtelenek vagyunk.
Jöttek hát olcsó románok, ukránok, jugoszlávok, még DélAmerikából, Afrikából is számos – többségükben tehetségesnek tartott (és ebben az állapotában megmaradó…) – futballista érkezett, most pedig újból délszláv „uralom” szemtanúi lehetünk. Összesítve az elmúlt majdnem húsz esztendőt, ezerhez közelít az élvonalban szereplő légiósok száma.
De azért tegyük a kezünket a szívünkre: a teljesség igénye nélkül összeállított Dancso Celeszki – Szergej Kuznyecov, Liviu Goian, Jessy, Selymes Tibor – Pinte Attila, Onyeabor Monye, Robert Warzycha, Marek Penksa – Oleg Sirinbekov, Giuseppe Signori kezdő tizenegyet bármelyik magyar pályán szívesen látnánk. Persze ha a felsorolt játékosok újból választhatnának, nem biztos, hogy magyarországi vendégszereplés mellett döntenének, mint ahogy az sem, hogy versenybe tudnánk-e szállni osztrák, görög, ciprusi alacsonyabb osztályú együttesek kecsegtető ajánlataival.
Miért van mégis, hogy a hazai klubvezetők többsége majd összetöri magát, hogy külföldieket szerződtessen?
Mert az elöljárók, a nézők, a szponzorok mindenekelőtt eredményeket akarnak. Márpedig egy csapat előbb lesz sikeres kész labdarúgókkal a soraiban, mint tapasztalatlan fiatalokkal – még akkor is, ha erre a bajnok MTK Budapest rácáfolt. Csakhogy éppen a kék-fehérek egyik nyári igazolásának (a montenegrói jobbhátvéd, Marko Radulovics érkezésének) példáján keresztül láthatjuk a magyar játékospiac buktatóit. Egyrészt akadnak hiányposztok, és ez ugyebár a kínálatot minősíti – másrészt a vevők szűkölködnek az anyagiakban. Így aztán hiába kerül kívánságlistára egy tapasztaltabb magyar játékos, annak igényeit nem tudja (idővel pedig nem is akarja) kielégíteni a kérő, mert látja, a tehetősebb úgyis lecsapná a kezéről – hiszen megteheti.
S mert kockázatos úgy nekivágni a bajnokságnak, hogy az együttes sikeressége a csatasorba állított ifjú labdarúgók hullámzó teljesítményétől (is) függ, ezért a keretet kényszerből ilyen-olyan idegenlégiósokkal töltik fel.
Hogy ezek a labdarúgók nem kötődnek a városhoz, a klubhoz?
Nos, az már tőlünk nyugatabbra sem szokás – ott, ahol a futball a szórakoztatóipar részévé vált. Nagy kár, hogy az ember ennek hallatán rögtön megkérdi: milyen ipar?
