Michael Phelps úgy borította fel több száz ember menetrendjét, mintha csak dominózott volna. A szervezők hiába hirdették meg 10.45-re a 400 méteres vegyes úszás érmeseinek sajtótájékoztatóját, az immár hétszeres olimpiai bajnok megüzente: fél tizenkettőnél előbb nem ér rá… 11.20-kor az önkéntesek végig is szaladtak az újságírók számára létesített „dolgozóteremben”, hogy ne feledje senki, tíz perc múlva kezdődik – majd egy percre rá beviharzott az amerikai sajtósa: aki kíváncsi Michaelre, most jöjjön…
Phelps mi mással indított volna, mint „…a dobogón állva teljesen elérzékenyültem, mert eszembe jutottak a szeretteim és a barátaim, aztán megpillantottam az amerikai zászlót, no meg tudtam, hogy Bush elnök családja a helyszínen szorított értem. Ryannel (a harmadik helyen végző Lochte-val) megszereztük az úszócsapat első két érmét, remélem, ezzel nagy örömöt szereztünk honfitársainknak.”
A Spitz-bajuszt a verseny előtt levágó, de ígérete szerint nemsokára visszanövesztő klasszis már mosolyogva magyarázta, mennyire elfáradt a fináléban.
„Fél távnál még nagyon szoros volt a verseny, kicsit csodálkoztam is – magyarázta az egyébként szimpatikusan nyilatkozó bajnok. – A harmadik száz métert ezért alaposan megnyomtam, sőt a gyors első felét is, így az utolsó hossz előtt már éreztem, senki sem érhet utol. Ezt már csak azért is nagy teljesítménynek tartom, mert László és Ryan is fantaszti- kus volt. Állítólag a tévében látszott, hogy az utolsó fordulóban beütöttem a fejem a falba, de ha így is volt, nem tűnt fel. Volt más, amire koncentrálnom kellett.”
A számunkra, pardon, Cseh László számára lényeges kérdést ekkor kapta Phelps: igaz-e, hogy ezzel a győzelemmel búcsúzott a 400 vegyestől?
„Igaz – érkezett a megnyugtató felelet. – Edzőmmel, Bob
Bowmannel megállapodást kötöttünk: ha világcsúccsal nyerek, többet nem kell ebben a számban indulnom; tudják, annyira nem vagyok oda érte, mert rengeteget kivesz belőlem. Bob persze még reggel is tett egy kísérletet, hogy lebeszéljen, amikor fél hétkor közöltem vele, hogy nagy napra ébredtünk, mert könnyen lehet, hogy ebben a műfajban ez lesz az utolsó, vigyorogva azt válaszolta: erről még tárgyalunk. Hohó, megegyeztünk valamiben, emlékeztettem, és erre már nem mondott semmit. Biztos, ami biztos alapon azért világrekorddal nyertem…”
A végén még örülni fogunk ennek…
