A nyár elképzelhetetlen futball mentesen Spanyolországban. No és persze bikaviadalok nélkül. A málagai Plaza de Toroson, a bikaviadalok terén például csupán negyedik napja tartott a matadorok és a felbőszített négylábúak közti öldöklő harc, amikor a Málaga és a Betis egymásnak feszült a La Rosaledában. A labdarúgók esetében a tét persze elhanyagolható a bikákhoz képest: a két andalúz csapat nem az életéért, csupán a Trofeo Costa del Solért csapott össze az 1982-ben világbajnoki helyszínként szolgáló stadionban.
A „konkurencia” a lelátón is éreztette a hatását: a csapatokat nem várta a torna első éveiben jellemző telt ház, és a fesztiválhangulatból is csak ízelítőt adtak a málagai ultrák. Igaz, a hetvenes években nem a Primera División valamelyik középcsapata, mint például az elmúlt évadot a 13. helyen záró Betis, hanem világhírű gárdák vendégeskedtek a Földközi-tenger partján – köztük az 1970-ben első Vasas és az 1979-ben győztes Ferencváros.
Mégis, amikor a magyar futballról érdeklődünk, a szurkolók nem Mészöly Kálmán vagy Pogány László nevét említik. Csak annyit mondanak, „Puszkász”, és hirtelen felcsillannak a szemek, mintha az andalúzok még manapság is az egykori madridi kedvenc szédületes ballábas cseleiben gyönyörködhetnének. Ám a következő pillanatban, mikor Puskás utódairól, az újabb korok magyar tehetségeiről kérdezünk, az előbb még oly lelkes drukkerek értetlenül néznek.
„Pelé, Alfredo Di Stéfano és Puskás volt a világ három legjobb futballistája. Ha azt kérné, mondjunk például egy román vagy bolgár világsztárt, bizony nem tudnánk. Hát nem elég, hogy őt ismerjük?” – teszik fel a kérdést, és jól láthatóan nem tartanak igényt a válaszra.
Pedig volna még miről beszélgetni: a hetvenes évek eleji málagai sikerek egyik fő letéteményese például Kalmár Jenő volt, aki két évtizeddel korábban éppen a Puskás-féle Honvédot irányította (azelőtt az MTK-ban szerepelt), de a nyolcvanas években még Kubala László is edzősködött a La Rosaledában. Az alkalmi beszélgetőtársak elutasítása persze nem meglepő. Számukra ugyanis sokkal fontosabb, hogy a hétközi Trofeo Colombino két veresége, utolsó helye után a kék-fehérek lendületes, a legfelső osztályban is elismerésre méltó játékkal két vállra fektették a rutinosabb Betist, és a második félidő eleji produkciót leszámítva mindvégig megütötték a Primera División szintjét. Cheli szépségdíjas találata – a második hullámban érkezve tizennyolc méterről kipókhálózta a bal felső sarkot – ráadásul a Real Madrid vagy a Barcelona csillagainak is becsületére vált volna. Más kérdés, hogy ezzel együtt valószínűleg sem a legfelső osztályba két év után visszajutó Málaga, sem az utóbbi időben (és ezúttal is) visszafogott Betis nem törhet babérokra az előttünk álló idényben.
Arra akár nagy tétben is érdemes fogadni, hogy a nem egészen három hét múlva kezdődő bajnokságban a házigazdák nem szárnyalják túl a mára talán már el is feledett Kalmár Jenő teljesítményét, aki 1971–1972-ben a hetedik helyen zárt a csapattal a legjobbak között. Ezt bizony a kék-fehéreknek azóta sem sikerült felülmúlniuk…
