Ha az olasz bajnokság esélyeseit vesszük sorra, illik a mustrát az Internazionaléval kezdenünk. És nemcsak azért, mert a csapat az elmúlt két (na jó, papíron három) kiírást megnyerte, hanem azért is, mert a szakértők többsége még mindig a milánói gárdát tartja a legerősebbnek. Az Olaszországban a bajnoki rajt előtt piacra dobott egyik legkeresettebb Serie A-s kiadvány címe például szabad fordításban így hangzik: „Támadás az Inter ellen”, avagy „Vadászat az Interre”.
S hogy miben áll a csapat ereje?
A kérdésre nehéz egyértelmű választ adnunk, hiszen nem mondhatjuk, hogy az együttesből világválogatott lett volna a nyári igazolásoknak köszönhetően. A Romától szerződtetett Mancini ugyan kiváló szélső, és Muntari vagy Adriano képességeit sincs okunk lebecsülni, a nagy durranás azonban elmaradt: az előzetesen beharangozott sztárok közül (eddig) sem Frank Lampard, sem Didier Drogba, sem Michael Essien, sem Deco, sem Ricardo Quaresma nem költözött Milánóba.
És mégis, a menesztett Roberto Mancini helyére hozott José Mourinhóval készülő együttes kiemelkedik a mezőnyből. Egyebek mellett például a portugál szakvezető taktikai felkészültsége és kiváló edzői képességei miatt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik: az edző helyzete a Mancini-időszakból örökölt állomány magas minőségi értéke ellenére sem tökéletes, hiszen a fentebb jelzett személyi kéréseit nem valósították meg.
Ugyanezt panaszolhatja Carlo Ancelotti, a Milan vezetőedzője is, az ő elképzelései sem találkoztak a klub irányítóiéval. És ha valami, ez a tényező bizony veszélyforrást jelenthet a csapatnál a következő szezonban. Az átigazolási piacon az előző években kifejezetten csendes piros-feketék ugyanis az idén nyáron hihetetlenül aktívan és talán még annál is tervezetlenebbül tevékenykedtek. A végeredmény: a gárdához összehordtak egy halom sztárt anélkül, hogy a valós igényeket a legcsekélyebb mértékben is figyelembe vették volna.
E helyütt ne foglalkozzunk azzal, milyen furcsa körülmények magyarázták a nyilvánvaló kapkodást, és maradjunk meg a kialakult helyzet boncolgatásánál. Ami márpedig elvileg gyönyörű jövőt, fényes szezont ígér: a klub vezetői büszkén hirdetik, a Milanon kívül széles e földön nincs még egy olyan egyesület, amelyet három aranylabdás erősítene. És ha valóban jól sül el a terv, a futballvilág legcsodálatosabb dísze lehet a három ékkővel, Kakával (2007 legjobbja), Ronaldinhóval (2005), Andrij Sevcsenkóval (2004) és egyebek mellett Andrea Pirlóval vagy Clarence Seedorffal kirakott milánói kincs. Ha pedig valakit még az aranylabdás hivatkozás sem győzött meg: a csapat keretében jelenleg nyolc világbajnok található!
Érdemes figyelni a „mindig egy lépéssel előbbre” elv alapján a most kezdődő szezonban bizonyosan taroló Juventusra is, amely tavaly tavasszal feljutott a Serie B-ből, legutóbb az élvonal harmadik helyén végzett, jövőre pedig... Az Alessandro Del Piero, Gianluigi Buffon, David Trezeguet, Mauro Camoranesi, Pavel Nedved nevével fémjelzett torinói generáció nem cél nélkül szenvedett a másodosztályban, küszködött türelmesen a Serie A-ban, megfosztva a nemzetközi szereplés lehetőségétől. Az említett játékosok mindvégig tudták: az ő idejük akkor jön el, amikor a gárda már a bajnoki cím és a Bajnokok Ligája-menetelés reális igényével vághat neki az idénynek. Eljött az idő.
S persze ne feledkezzünk meg a negyedik „nagy” csapatról, a Romáról se, amely ugyan a megfigyelők szerint valamelyest gyengült, ám hiba lenne kihagyni a bajnoki cím esélyeseinek sorából. A folytonosság, a kiszámíthatóság és – bár ez nem eredményességi szempont – a látványosság mindenképpen mellette szól.
