„Fiatalok, itt vagyok!”
Tulajdonképpen volt egy jó fél játszma, amikor Roger Federer földi halandóként teniszezett, azaz úgy, ahogyan az idén megszokhattuk tőle. Lemaradt néhány labdáról, hibázott egyet itt, rontott egyet ott, az első szervái sem nagyon akartak beesni. Helyenként mázlija is volt: legnagyobb hullámvölgye után például brékhátrányba is került volna, ha a vonalbíró észreveszi, hogy az alapvonalon túl esett le a labdája. Más kérdés, hogy így is partiban volt Andy Murrayvel, aki pedig nem rossz játékos: az elődöntőben mégiscsak a világelső Rafael Nadalt búcsúztatta mesteri játékkal, és az idei formájában lévő Federer ellen is volt esélye. Ám az US Open férfi egyesének döntőjében ritkán volt szerencséje ehhez a Federerhez. A tizenkétszeres Grand Slam-győztesként, négyszeres címvédőként New Yorkba érkező, de mostanában gyakran ingatag, kicsit önbizalom-hiányos, olykor kedvetlen svájci ugyanis már az első labdamenettől legszebb napjait idézte. Az első szetten (6:2) huszonhét perc alatt rohant át: ültek a szervái, a tenyeresei, a fonákjai, remekül építette fel a pontokat, végig irányított – és gyakorlatilag nem hibázott. Szegény Murray fogadóként alig öt poént tudott nyerni a játékban, és míg Nadal ellen remekül megélt abból, hogy minden labdát befutott, és keményen visszalőtt, Federernél ez nem jött be. A volt világelső csodálatos szögeket ütött, kimozgatta és hibára kényszerítette az alapvonal mögött hősiesen küzdő britet, majd amikor végképp kidolgozta a ziccert, egy-egy elérhetetlen labdával befejezte a pontot. Fölényéről talán elég annyit elmondani, hogy Murray a 45 labdamenet alatt egyszer jutott el odáig, hogy egyáltalán föllépjen a hálóhoz, de akkor sem az övé lett a labdamenet…
A második felvonásban jött a már említett hullámvölgy: Federer ellépett 2:0-ra, de a következő 11 labdamenetből csak egyet tudott megnyerni, ezzel a brit három bréklabdához jutott. Ekkor jött az említett mázli a vonalbíróval, és ez elég erőt adott a svájcinak, hogy összeszedje magát. Ellenfele 6:5-ig még tartotta vele a lépést, akkor azonban Federer négy olyan labdamenetet produkált, amilyet – főleg ekkora tét mellett – talán senki sem tud utánacsinálni. Tökéletes ritörnök, parádés előkészítések, nagy mentések és a végén négy nyerő ütés – egyenes, kereszt, lecsapás, elütés. Sima ügy tulajdonképpen. Mindezt úgy, hogy Murray remekelt a háló túloldalán: már az is parádés teljesítmény volt a részéről, hogy ameddig tudta, játékban tartotta a labdát…
A harmadik szett ezután már csak formaság volt, 5:0 után a skót ugyan nyert két játékot amolyan szépségtapaszként, Federer azonban a második meccslabdát már megcsinálta, eksztázisban a földre vetette magát, majd – mintha észrevette volna, mit is művel valójában – gyorsan talpra ugrott, és ment a hálóhoz fogadni Murray gratulációját.
És hogy mit is művelt valójában? Megmutatta, hogy korai lenne még leírni. Ha folyamatosan teniszezik, ahogyan a döntőben, még Rafael Nadalnak is meggyűlhet vele a baja.
Azaz újra nyílt a verseny.
