A papír és a pálya

Újra ott vagyunk. Máltán, abban az országban, ahol a magyar futball elszenvedte hosszú történelmének talán legszégyenteljesebb vereségét. Lassan két éve, hogy rajtunk röhögött az egész kontinens, mi pedig a szégyentől és a dühtől vörösen legszívesebben elbujdostunk volna, egykori nagyjaink forogtak a sírjukban, és rájöttünk, hiába emlegetünk húsz esztendeje mélypontot – mindig van lejjebb.

Legalábbis nekünk.

Ezt csak azért hozom fel, mert úton-útfélen azt olvasom, mi vagyunk a meccs esélyesei, és most az a legfontosabb, hogy a játékosok elviseljék az ezzel járó terhet.

Én már ezt sem értem: mi az, hogy el kell viselni valamilyen terhet?

A győzelemét, az esélyességét, a tétét – mintha a sport nem a győzelemről, az esélyekről és a tétről szólna. Amatőrök között még csak-csak, mégsem mindegy, ki fizeti a rekesz sört, és ki hallgatja a zrikát egy héten keresztül, ám itt állítólag mentálisan és fizikailag is edzett profikról van szó, akik nem véletlenül keresik a kenyerüket külföldön, és nem is a szél sodorta be őket a keretbe.

De ezt most hagyjuk, a kérdés az, hogy mitől vagyunk mi toronymagas esélyesek Máltán.

Azért, mert legyőztük Albániát?

Én nem a sajtópáholyban, hanem szurkolók között néztem a meccset, mit néztem, őrjöngtem, bosszankodtam, majd boldogan csápoltam. És azt mondom, nagyszerű sikert arattunk! Albániát így vagy úgy, általában a nagyobb futballhatalmak is legyőzik, de sohasem könnyen, ezért az alacsonyabban jegyzett magyar válogatott jelentős tettet hajtott végre.

Ettől azonban nem léphet Málta földjére úgy, mint ha csak a gólkülönbség lenne kérdéses. Egyetlen siker hozzánk hasonló erőt képviselő csapat ellen még nem ok a gőgre, az elbizakodottságra, éppen ezért mondom, hogy a csapat ma játssza az év legfontosabb meccsét. Nem bosszút kell állnunk a két évvel ezelőtti szégyenért, hanem muszáj lenne megszereznünk a három pontot, méghozzá ugyanolyan szerényen és alázattal, mint ha a világbajnok lenne az ellenfél.

Hiszen éppen Máltán tanultuk meg, hogy mi történik, ha csak papíron vagyunk jobbak, és nem a pályán, hogy mi az ára, ha valakinek a képességei nincsenek arányban szerénységével. Ez az ár a nevetségesség – s mint tudjuk, nincs ennél kegyetlenebb érzés.