Az olasz labdarúgás évszázados történetéből két nagy edzői párharcot érdemes feleleveníteni.
Az első Nereo Rocco és Helenio Herrera milánói küzdelme volt, amely a hatvanas évekre esett. A trieszti születésű Rocco a Milan kispadján ült 1961 és 1963, majd 1967 és 1973 között, míg az argentin HH az Intert edzette 1960 és 1968 között, illetve az 1973–1974es szezonban. Mindketten két BEK-et nyertek a klubjukkal (Rocco 1963-ban és ’69-ben, Herrera 1964-ben és ’65-ben), számos egyéb címet szereztek, és szinte fontosabbak voltak egyesületük számára, mint világklasszisaik, pedig mindkét oldalon sztárok sokasága játszott Cesare Maldinitől Riveráig és Facchettitől Mazzoláig. Mindketten a catenaccio elkötelezett hívei voltak, a Parónnak (Gazda) becézett Rocco a libero „feltalálásával”, a Mágusnak hívott Herrera a felfutó (bal)hátvéd kiötlésével járult hozzá a védekező taktika tökéletesítéséhez.
Óriási riválisok voltak, ám rendkívüli módon tisztelték egymást, még akkor is, ha a megosztott Milánóban dolgoztak.
Ugyanez igaz kései utódaikra, Giovanni Trapattonira és Arrigo Sacchira. Ők a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján vívtak egymással ádáz csatákat, ugyancsak az Inter (Trap) és a Milan (Sacchi) kispadján. Az ő küzdelmük azonban „filozófiai” jellegű is volt. A fekete-kékekkel 1989-ben pontrekorddal bajnokságot, 1991-ben pedig UEFA-kupát nyerő Trapattoni az olaszos védekezés feltétlen hívének számított, míg a piros-feketékkel egy scudettót (1988) és két BEK-et (1989, 1990) begyűjtő Sacchi az egész pályás letámadásban, a pressingben hitt, olyannyira, hogy a calcióban megszületett a sacchiánus, sacchianizmus, trapattoniánus, trapattonizmus szakkifejezés is.
