Futballról szólva talán stílszerű a megállapítás: helyzet van. Erwin Koemannak döntenie kell, hogy ki legyen a magyar válogatott első számú kapusa, hiszen Fülöp Márton beverekedte magát a Sunderlandba, így már nem lehet érv ellene, hogy nem véd rendszeresen. A hússzoros válogatott Babos Gábor azonban nem bánja a versenyt, és abban reménykedik, hogy világbajnoki szerepléssel koronázhatja meg pályafutását – most azonban még a belfasti felkészülési meccsre készül.
A klubjában nem berzenkednek az ellen, hogy sérülten is eljött a felkészülési válogatott mérkőzésre?
Nem vagyok sérült, csak nem jó a hátam, de a meccsekre összedrótoznak. Megfelelő kezelésekkel gondtalanul védek, a két legutóbbi selejtezőről azért hiányoztam, mert a combom meghúzódott. Ha az északírek elleni meccset kihagyom, a hátamnak akkor sem lenne jobb, tehát jöttem, mert a válogatott fontos, és itt is akartam lenni. A hátamról pedig még csak anynyit, hogy harmincnégy éves vagyok, és nem is igazi futballista, akinek ebben a korban nem fáj valamije – szóval több szót nem is érdemel az egész.
Csakhogy közben Fülöp Márton védi a Sunderland kapuját, és így teljes joggal pályázhat a csapatba.
Ez nem baj, sőt! Örülök, hogy végre rendszeresen lehetőséget kap, és majd a kapitány eldönti, hogy melyikünknek szavaz bizalmat. A csapat érdeke, hogy legyen két, bármikor bevethető kapusa.
Az sem zavarná, ha a kispadra szorulna?
Lothar Matthäus idején elterjedt rólam, hogy csak kezdőnek vagyok hajlandó hazajönni, pedig ez nem volt igaz. Nem számoltam, de legalább negyvenszer voltam kispados a válogatottban az utóbbi tizenkét év során, és egyszer sem berzenkedtem emiatt.
Számított még egyáltalán a válogatottságra?
Hogyne! Amikor a kapitány meghívott, arra gondoltam, két év múlva világbajnokság lesz, még érdemes nekiveselkednem. Ha kijutunk, csodálatos koronája lenne a pályafutásomnak, ha nem, abbahagyom.
Mit? A futballt?
Nem. Harminchat éves leszek, még egy sorozatot vállalni nem lenne értelme. A kapuban pedig addig állok, ameddig csak bírom, és szükség lesz rám.
