ferencvárosi játékosok arca az örömtől, a rájuk várakozó kocsik előtt négyszáz szurkoló várta a játékosokat, és névaláírásokat kértek.
»Már csak ezért is érdemes volt győznünk – mondta az egyik játékos. – Ha kikaptunk volna, talán senki sem lett volna kíváncsi az aláírásunkra. «”
Itt szabadjon megjegyeznünk: miképp a Roma elleni BL-párharc, úgy a Ferencváros elleni kupadöntő is álomszerűen kezdődött az erdélyiek számára, hiszen Budapesten bravúrnak számító 2:2-t értek el az 1944-es első mérkőzésen (mint ismert, az idén szeptemberben, a római találkozón 2–1-re győzött a CFR). A csodálatos eredményt azonban nem tudta megismételni a KAC, a Fradi 3:1-re nyert Kolozsvárott. Hogy miért? A Sporthírlap beszámolója szerint a kudarc utáni szomorú pillanatokban Opata Zoltán, a kolozsváriak edzője
„szemmel láthatólag levert volt, pedig a mérkőzés előtt, csendben, úgy, hogy senki sem hallotta, ezt mondta nekünk: »Egész héten láttam a fiúkon egy kis fáradtság jeleit. Éppen ezért félek a mérkőzéstől. Kétgólos Ferencváros-győzelmet jósolok.«”
A bajnokságban, a Román Kupában és a BL-ben egyaránt vitézkedő CFR közelmúltbeli kisebb hullámvölgyének okait a szakemberek éppen az együttes fáradtságában, kimerültségében látják. Ki tudja, Maurizio Trombetta mester aggodalmasan odasúg-e majd valamit a meccs előtt az újságíróknak… De a párhuzamok sora nem ért véget. A zord időjárási körülményekről szóló passzust például egy az egyben bemásolhatnánk a Ferencváros elleni kupadöntőt beharangozó korabeli újságcikkből: „A délután hihetetlenül rossz időt hozott Kolozsváron. Hideg szél szántotta végig a várost, az esőfelhők csak úgy lógtak, és a szél hideg esőt csapott az arcunkba. Azt hittük, hogy a KAC-pályán nem is találunk az ítéletidőben senkit. A játékosok azonban Opata edzővel kitartóan végezték a szokásos erőnléti edzést.”
A zimankós időről szóló megállapítások mellett ez utóbbi kitétel is érvényes: a fagypont alatti hőmérséklet és a szitáló eső ellenére a CFR a találkozó előestéjén – a Romához hasonlóan – átmozgató edzést tartott a stadionban.
Az 1944-es és a 2008-as esemény közötti számos közös vonás mellett azonban ne felejtsünk el megemlíteni egy igen jelentős különbséget. Amíg annak idején az újságírónak valószínűleg nem kellett megkérdeznie a klubalkalmazottakat, beszélnek-e magyarul, addig most a sajtófőnökkel folytatott társalgásunkat a közös nyelv tisztázásával kezdjük. Az pedig végképp elképzelhetetlen lett volna, hogy az illető sajnálattal közli: „Sorry, I
don’t speak Hungarian.”
