A Pirlo-rejtély nyomában
Amikor Andrea Pirlo november 23-án hosszú sérülés után viszszatért a Milanba, lapunk felhívta a figyelmet egy akkor még csupán véletlen egybeesésnek tűnő statisztikára: a piros-feketék korábban azt a két találkozót (Bologna, Genoa) veszítették el a bajnokságban, amelyen a középpályás pályára lépett. Az átok azonban nem múlt el, és a gárda az azóta letudott két Serie A-mérkőzésén, a Torino és a Palermo ellen – soraiban a középpályással – csupán egy pontot szerzett, legutóbb Szicíliában 3–1-es vereséget szenvedett.
A mérleg másik serpenyőjében csupa fényes eredmény áll: Pirlo nélkül nyolc győzelmet aratott a Milan, kétszer döntetlenre végzett, tehát minden alkalommal szerzett pontot. Ha a számokból következő összefüggést törvényszerűségnek tekintjük, a milánói szurkolók jó hírnek is vehetik, hogy az irányító újra kisebb sérüléssel bajlódik, és kihagyja a szerdai, Lazio elleni Olasz Kupa-nyolcaddöntőt. (Rajta kívül a Palermóban alaposan összerugdosott Alexandre Patót pihenteti biztosan Carlo Ancelotti vezetőedző.)
De vajon nem túlzás-e néhány szerencsétlen eredmény miatt megbélyegezni a Milan korábbi tündöklése, Bajnokok Ligája-győzelme talán legfontosabb szereplőjeként emlegetett labdarúgót?
Tény, Pirlo sem az utóbbi hónapokban, sem a legutóbbi idényben nem volt képes vállára venni a csapatot, játéka sokszor fásultnak, görcsösnek tűnt, hiányzott belőle a lendület és a frissesség. Ettől azonban még hiba lenne temetni őt, még akkor is, ha Ancelotti döntéseit valószínűleg megkönnyíti a gyenge formában lévő Milanklasszis sérülése. S az sem elképzelhetetlen, hogy a játékos számára a David Beckham januári érkezésével kialakuló konkurrenciaharc jelenti majd a felemelkedéshez szükséges ösztönzést. Igaz, sokan éppen a csapaton belüli hatalommegosztás áldozatát látják Pirlóban, aki Clarence Seedorf és Ronaldinho árnyékában képtelen kibontakozni. Merthogy könnyen belátható, amelyik zenekarnak egyszerre három karmester vezényel, legtöbbször hamisan szól... Andrea Schianchi, a La Gazzetta dello Sport szakírója mindenesetre elveti a „két dudás egy csárdában” elméletet: „Teljességgel kizárható, hogy Ronaldinho jelenléte köti gúzsba Pirlót. Ő klasszikus irányítóposzton játszik a védelem előtt, kifejezetten szabad és ötletességének fekvő szerepkörben. Ronaldinho feljebb szerepel, nem veszi el társa elől a teret, semmiben sem korlátozza. Ugyanakkor ha három olyan támadó van egyszerre a pályán, aki nemigen lép vissza segíteni a védekezésben, a középpályásoktól nagyobb áldozatot követel a csapatrészek közötti távolság csökkentése.”
Maradjunk annyiban: Pirlo remek játékos, s a Milan számára most némi pluszsegítséget jelent, hogy könnyen átlátja a pályát. Fentről, a lelátóról...
