A huszonegyedik század első évtizedének végén általános mifelénk, hogy a különféle rögzített szabályokat többnyire csak azért nézik át a hozzáértők, hogy tudják, hol vannak a falak. Amelyeken könnyedén átmennek, ha kell – pénz kérdése az egész. A különféle ügyeskedések át- és átfonják az életünket, édes mindegy, hogy milliárdos nagyságrendű tenderek győztesei csorgatják-e vissza a rájuk szavazóknak a pénzt; a hentes vágja-e bele a mócsingot a színhús közé; a vállalati tulajdon eladása miatt sztrájkol-e az, aki a szolgáltatásra esküdött, vagy éppen a futballistáról rögzítik szerződésileg, hogy „arculata” van.
Éppen ezért érdemesebb a lényegre figyelni, s esetünkben nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyiből képes megélni mifelénk egy első osztályúnak minősített labdarúgó. Ha valóban hajlandók végre leülni a magyar futball hatalmasai, hogy pénzügyileg (is) tisztába tegyék a sportágat, nem a milliókból, hanem az értékből illene elindulni. Mert ugyebár a profizmus piacot feltételez, a (valódi) piacon pedig értékek cserélnek gazdát.
Egyelőre viszont ott tartunk, hogy a meccsre jegyet váltó néző a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás feltűnő aránytalanságára hivatkozva jó eséllyel indíthatna pert a bíróságon a pályán lévő huszonkét ifjú közül tíz ellen biztosan, legyen szó akármelyik bajnokiról. Mert ugyebár a jegyét megvette, az érte kapott produkció pedig…
Legyen elég annyi, hogy a szakértők szerint, ha az értékkülönbség eléri a 30 százalékot, az már „feltűnően nagy”. Márpedig nálunk csak nagyon kevesen teljesítenek minden mecscsen 70 százalék fölött a „nagy arcra” szerződött munkavállalók közül. Úgyhogy miközben minimum lenne a pénzügyek tisztába tétele, kéretik tudomásul venni, hogy nem a futballista, hanem a néző az igazán kiszolgáltatott. Mert járna neki – a nívó.
Legfrissebb hírek
