Felhívás keringőre

Lassan másfél esztendeje, hogy Budapest megtette az első lépést a 2020-as olimpia megrendezése felé, a közgyűlés ugyanis tavaly júniusban egyhangúlag állást foglalt a rendezés mellett. A döntést követően a kezdeményező, a budapesti olimpiát támogató civil szervezet (BOM) első embere, Szalay-Berzeviczy Attila és Demszky Gábor főpolgármester együtt és külön-külön egyaránt elmondta, hogy a következő lépés az olimpiai törvény megalkotása lesz.

A tervezetet ma tárgyalja a főváros, ahhoz képest, hogy 2007-ben azt emelte ki mindenki, hogy végre egy cél, amely megmutatta, hogy a honi politikában sem elképzelhetetlen az összefogás – később a vártnál.

Később, de nem későn, hiszen pályázni csak 2011-ben kell (döntés 2013-ban), s ha a tervezetből törvény lesz, mi több, szentírás, azaz a benne foglaltak meg is valósulnak, nem késtünk le semmiről.

Ami a tervezetet illeti: a bevezető már, úgymond, felhívás keringőre, hiszen rögzíti a magyar olimpiai sikereket (160 arany-, 142 ezüst- és 160 bronzérem), megállapítja, hogy a rendezés által egy nemzet dicsőül meg, s hogy a megvalósításhoz nélkülözhetetlen a hosszú távú tervezés és a nemzeti összefogás.

Figyelemre méltó még, hogy a szöveg leszögezi: a törvénybe foglaltak nem érintik a Magyar Olimpiai Bizottság különféle dokumentumokban rögzített jogait, feladatait, hatáskörét. Sőt. A munkát irányító pályázati előkészítő bizottságban az elnöki funkciót szánja a MOB első emberének. Ő irányíthatja az igazgatóságot, amelyben a kormány, a fővárosi önkormányzat és a MOB képviselteti magát, öt tagot pedig az Országgyűlés választ meg. A kezdeményezés társadalmi jellegét erősíti az a passzus, amely egyértelműen kizárja, hogy a politikai pártoknál, a hatalmi és igazgatási szerveknél hivatalosan elkötelezettek nem lehetnek az igazgatóság tagjai.

Ami a helyszíneket illeti, az erről szóló dokumentumokat, elemzéseket a törvény tervezetével együtt tárgyalhatják ma a képviselők, e helyütt legyen elég annyi, hogy az elképzeléseket a Duna menti szigetek olimpiája elnevezéssel rögzítették. Lényege, hogy a Hajógyári-szigettől a belvároson át a Csepel-sziget északi csúcsáig a Duna jelenti a helyszínek gerincét. E szerint például az olimpiai falu és a felépítendő új nemzeti stadion a Csepel-sziget északi részén lenne, a Margitsziget pedig az öttusa otthonául szolgálna.

Persze a törvénytervezetbe foglaltaknál érdekesebb a gyakorlat, azaz, képesek lehetünk-e egyáltalán az olimpia megrendezésére. Szalay-Berzeviczy Attila nemrégiben arról beszélt, hogy a válság nem módosítja az olimpiai elképzeléseket, az előkészületek ugyanis semmiféle extra költséggel nem járnak, ráadásul a törvény nem kényszerít semmire: 2011-ben a főváros és a kormány még mindig dönthet úgy, hogy nem kandidálunk.

Ez persze nem változtat azon, hogy a tervek valóra váltásához nem csupán a PricewaterhouseCoopers megvalósíthatósági tanulmányában említett stabil gazdaság nélkülözhetetlen, hanem az euró legkésőbb 2013-as bevezetése is, ahogy ezt az opponensként közreműködő Kopint-Datorg is rögzítette.

A BOM-ban felügyelőbizottsági tagként szerepet vállaló Bienerth Gusztáv szavai is támpontot jelenthetnek. „Peking jó példa volt arra, milyen olimpiát nem szabad Budapestnek rendeznie, hozzánk az emberközeli, de európai nívójú játékok illenek” – mondta egy szeptemberi tanácskozáson, amelyen Beleznay Éva fővárosi főépítész kiemelte: „Budapest olimpiai és városfejlesztési céljai teljesen összhangban vannak.” Megemlítette még azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy a városra fordítható uniós pályázati pénzek csak 2010-ig hívhatók le, utána más forrást kell találni a fejlesztésekre – az olimpia pedig olyan cél, amelyre általában szívese(bbe)n áldoznak a befektetők, hiszen az eredmény kézzelfogható, pontosabban látható.

De nagyon előre szaladtunk, hiszen ma még csak az olimpiai törvény tervezetét tárgyalja a főváros. Támpont lehet a képviselőknek, hogy annak idején a Sugárútról (ma: Andrássy út) és a millenniumi (1896) építkezésekről is törvény rendelkezett.

Mindkét „projekt” megér egy kirándulást – még ma is.