Na jó, akkor most aztán tényleg... Tényleg?
Hát persze. Mikor máskor.
Jöjjenek már ezek a fiúk! SMS Gyulay Mikinek a Sport1 stúdiójába, ne dumáljanak már annyit, Szapporóban már biztos tele a Cukiszamu. (Adja az ég. Cukiszagú?). Miki jó barát. Meg jó riporter. Tud SMS-ezni mondat közben, élő adásban is. Ne izguljak. Meglesz.
Cukiszamu persze nincs tele. (Tényleg, legalább a japánok értik a saját nyelvüket?). Ha csak ezer kilométerrel közelebb lenne, tuti tele volna magyarokkal. Ezeket a fiúkat mindenki szereti. Nem lehet őket nem szeretni. Bal sors akit régen tép... Kercsó Árpád mondta úgy cirka húsz éve: feljutnak a fiúk. Előbb-utóbb. Azok között a körülmények között is. Mert tehetségesek, mert kitartóak, mert szorgalmasak. Kercsó csak tudja. Ő fedezte fel a „nagyját”. Dolgozott mindegyikkel. Amikor mondta, hogy felkerülünk, akkor hat-nyolc-tíz évesek voltak.
Levi, Bazsi, Godó, Kiscsicsó...
De hát az ukránok nagyon jók.
„Dehogy jók” – ezt Kangyal Balázs, a csapatkapitány mondta a meccs előtt. A MECCS előtt!! Ha ezt megnyerjük, feljutunk az A-csoportba. Az A-CSOPORTBA!!! Tétmeccsen Kanada, Egyesült Államok, csehek, finnek, svédek, oroszok...
Szóval, ha Kangyal azt mondta, nem jók, biztos így van. Testközelből látta őket. Amíg mi végigvertünk észtet, litvánt, horvátot, „kisjapánt”, ők nem hibátlanok. Ha nyerünk...
Kezdődjön már...! Kezdődik.
Mi az, hogy! Mi vagyunk fölényben! Vas Jankó bevarrja! Még jó, hogy idejében ideért. Palkovics is. Igaz, ő mindig idejében szokott. Ezen a vb-n pláne! Mekkora gól! Üvöltözök klottgatyában a szoba közepén.
A szünetben újabb SMS Mikinek. Már megint sok a duma. Jön a válasz „Nyugi, meglesz!” Alig kezdődik a második harmad: Peterdi – parádé...é...é...s! Három, érted, három! Levi szuper, nem lehet neki gólt lőni.
De lehet... Alig fél perc alatt kettőt is.
Hajaj, sőt hajajaj! Ne már...
Már megint szünet. Miért kell három harmadból állnia egy hokimeccsnek? Miért nem lehet már vége? SMS ezúttal kérdés nélkül: „Ne aggódj!” Kösz, Miki, nem aggódom. Mindjárt „összeizgulom magam”.
Szerencsére ez nem következik be. Persze nincs is rá idő.
Egy hokimeccsen csak húszpercenként van szünet.
Nettóban. Amíg áll a játék, nem számít. Nem pörög az az átkozott óra. Japánban nem tart előrébb? Uramisten! Szélig hogy néz ki?! Vértócsa a jégen. A vérünket ontják..., a vérüket adják! A mi fiaink.
Kiállítás! Kiállítá...á....á....s? Hülye ez? Hülyék ezek? Vas Jankó kimegy. Jó, jó – nyakon vágta, de akkor is.
Kapott előtte akkorát...
Itt már semmi sem segít. Csak az ima. Teljen már le az a fránya két perc. És....
GÓÓÓL!!!! Nem lehet elég hangosan és elég sokáig üvölteni. De jó, hogy ilyen nagy a Vas család! Meglett emberek öltönyben, melegítőben, mezben
a jégen – négykézláb. Lehet ekkora boldogság?
Feljutott a magyar válogatott a világelitbe! Kanada, Egyesült Államok, csehek, finnek, svédek, oroszok...
„A magyar jégkorong elmúlt ötven éve benne van ebben a sikerben!” Studniczky Ferenc állítja – azon melegében, ahogy felkelt öltönyben a jégről. Igaza
lehet. Ő az elnök. Benne volt harminc éve is.
Én meg mi a frászt pityergek itt, meglett férfiember létemre? SMS jön – „Potyog a könnyem.”
Vagyunk ezzel, így egy páran, Miki!
