Már a pesti világkupa első napján olyan létszámban lepték el a vívók a Syma-csarnokot, hogy nemcsak a lelátó előtti, hanem a nézőtér alatti és mögötti pástok is megteltek, sőt az edzőteremben is tétre menő küzdelmek zajlottak. Miközben a leányok még a 64-es táblán harcoltak a létesítmény egy-egy eldugott pontján – sokszor csak egy-egy sikítás jelezte ottlétüket –, a fiúk már a nyolcaddöntőben küzdöttek. Bíró Péter volt az egyetlen magyar, aki idáig eljutott, s ha már ott járt, meg sem állt a dobogóig. A negyeddöntőben a nála alacsonyabb lengyel Pawel Osmanski néhány mélyről indított szúrással hattalálatnyi hátrányból is kiegyenlített ellene, de a magyar vívó újítani tudott.
Az elődöntőben az orosz Dmitrij Zserebcsenko fentről talált be rendszeresen, most nem volt ellenszer, a tapsot mégis Bíró Péter kapta a végén mindazért, amit a nap folyamán elért. Tovább szárnyalt, most már az örömtől. „Megsérült a bokám az országos bajnokságon, így december közepe óta csak kétszer tudtam vívni – mondta úgy öt perc alatt, mivel szinte minden szó után egy-egy gratulációt kellett megköszönnie. – Ez a legerősebb világkupa, Budapesten még nem voltam a nyolc között sem. Régen vívtam ilyen jól, de most éreztem, mit kell csinálni.”
Közben a melegítőteremben a lányok már a negyeddöntőnél tartottak, ám az utolsó állva maradó magyar, Kreiss Fanny elvérzett a legjobb nyolc között. Valentina Vianello 15:11-re győzte le a nyomasztó itáliai fölényt hozó versenyen. (A legjobb négy közé hárman jutottak be közülük, mint ez gyakran a felnőttversenyeken is megesik.)
„Épp fordítva gondoltam a nap elején, vagyis hogy a lányok szerepelnek majd jobban – összegzett Szekeres Pál szövetségi kapitány a nap végén. – Péter lett a nap hőse, fantasztikusan vívott. Fanny klasszis, de túlságosan is lelkizős alkat, neki nem tetszik az sem, ha csúnya tust ad. Oda sem merek menni hozzá gratulálni, pedig mégiscsak a legjobb nyolc közé jutott. Az a baj velünk, hogy gyakran megeszünk alibi tusokat.”
