A Dakar kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban még minden rendben, ragyog az ég, a másikban meg már gyülekeznek a viharfelhők az ember feje felett. Képletesen és a valóságban is. Annyi történt, hogy vasárnap este elhatároztuk, megyünk még 250 kilométert, mert a következő tábor iszonyú messze van, aztán vacsorázunk egy jót, és megalszunk valahol… De ahogy mondani szokták: ember tervez, Isten végez. Félúton sem járunk, amikor az út szélén meglátunk egy versenyautót és egy kamiont – a közelben az árokparton pedig hanyatt fekszik valaki – szemmel láthatóan elég rossz bőrben van. Satufék, tolatás, és már ugrunk is ki a kocsiból… Valószínűleg kiszáradt – mondják –, de a mentő még nem ért ide, félnek, hogy szívinfarktus. Franciák, nem beszélnek spanyolul. Mázli, hogy a pilótám, Judith felkészült, elmagyarázza az időközben megérkező mentőorvosnak, hogy mi történt. Először elvesztette a kontrollt, majd begörcsöltek a végtagjai, az autóból is alig tudott kiszállni. A diagnózis: a férfi kiszáradt, infúziót kell adni neki, méghozzá sürgősen. A beteg pánikba esik, nem akar argentin kórházba menni, nem akar kiszolgáltatott lenni. Ezzel el is dől a kérdés, megyünk mi is vele. A kis kórház nem valami bizalomgerjesztő – az alacsony épület sáros udvarán kint száradnak a mackómintás lepedők, és jöttünkre pizsamás, hálóinges betegek sereglenek ki, hogy megnézzék a versenykamiont. Ritkán látnak ilyesmit errefelé, eszeveszett fényképezkedés kezdődik (töksötétben, telefonnal – a jó képre az esély nulla, de nem számít), miközben a „mi betegünket” betolják az egyetlen szabad szobába. Háromszor három méteres helyiség, az aprócska doktor fel-alá szaladgál nyakában az elmaradhatatlan sztetoszkóppal, s nagyon mosolygós. Ő tudja, a pánik indokolatlan, és nyugodt is, mivel szerencsére nem szívműtétre készülnek, csak egy infúziót kell bekötni. Másfél óra telik el, mire megnyugszanak a kedélyek, s közben kitör a vihar. Átláthatatlan esőfüggönyben közeledünk a táborhelyünk felé, az égen keresztben cikáznak a villámok. Csend van az autóban, mindketten gondolkodunk. Hogy az egyik pillanatban még ragyog az ég, a másikban meg már… Ezek után már egyáltalán nem törődünk azzal, hogy másnap kétszáz kilométert kell megtenni különböző földutakon (legalább megértjük, milyen lelkiállapotba kerülnek az autósok, amikor utolérnek egy-egy motorost az átláthatatlan porban), s bár Judith néha felhorkan: „Idióta!” – amikor valamelyik kamion úgy előz, hogy majdnem lelök az útról – , de ez semmi ahhoz képest, hogy valaki egy argentin kórházban fekszik, ahelyett, hogy a pályán száguldozna…
