Többet ér az iskolapad a játéknál
Nem a pályán, hanem újdonsült otthonában érjük utol, a háttérben labda pattogása helyett gyermeksírás hallatszik – Hanák Viktor profi futballistából „főállású” apuka lett, s 31 esztendősen úgy döntött: befejezi. Noha erő még van benne, lelkesedés már nincs.
„A családom és az iskola rengeteg energiámat lekötötte, ez a játék rovására ment – ismerte el. – Nem nézték jó szemmel, hogy a futball mellett mással is foglalkozom. Pakson nem feleltem meg az igényeknek, máshonnan pedig nem kerestek. Hiába, sosem tudtam magam jól eladni… Több akarok lenni egy egyszerű NB I-es futballistánál, ezért új életet kezdek Sopronban.”
Nem hagy fel teljesen a játékkal, de csak külföldön, az osztrák negyedosztályú Baumgartenben lép pályára. Most már mindennél fontosabb neki felesége és két lánygyermeke boldogsága, illetve a sportvezetői diploma nyári megszerzése.
„Munkát keresek – részletezte a következő fél év teendőit. – Nem ragaszkodom az íróasztalhoz, ha kell, bármilyen kétkezi munkát vállalok, ám kizárólag Ausztriában és érvényes munkavállalási engedéllyel. Bár a némettudásomat még csiszolnom kell, angolból középfokú nyelvvizsgát tettem. Nem akarok feltétlenül sportvezető lenni, pláne nem Magyarországon. A Nemzeti Sportban megjelenő vitasorozatban vezetői és edzői válságot emlegettek. Sajnos minden úgy van, ahogy leírták. A sportág nem piacképes! Aki fiatal, külföldre megy, hogy ott – idézőjelben – megszedje magát, s megalapozza a jövőjét. De mit ér a pénz tudás nélkül?! Ezért tetszik az akadémiai képzés, hiszen a gyerekek sok más mellett nyelveket is tanulhatnak. Hogy ez pusztán divathullám, amelyet most meglovagolnak, vagy tényleg a járható út, majd kiderül. Az biztos, hogy van egy kör, amely nagyon jól él a honi labdarúgásból, s nem gondolom, hogy tagjai mindenáron ragaszkodnak a reformokhoz…”
Azonban Hanák Viktor nem csupán a honi körülményekkel, hanem önmagával szemben is kritikus (vagy épp realista): „Lássuk be, a képességeim alapján nem lehettem éljátékos. Amíg csak a futballra koncentráltam, nem volt gond, ám úgy érzem, a pályafutásom dicstelenül ért véget. A számadással még várok, és egyébként sem vagyok az a fajta, aki a múltba réved. Mindig előretekintettem. Csakhogy azt mondják: aki a jövőben él, a jelenben nem tud igazán élni. Most próbálom megtalálni az egyensúlyt.”
Ennek pedig családja örülhet a leginkább.
