Sípszó után

Folyt. köv. – szombaton ugyanis ott fejeztem be: a meccskezdést jelző sípszó előtt lehet álmodozni arról, hogy angolos stílusban vezessenek a bírók a magyar bajnokikon, s majd akkor szárnyalni kezd a focink, de addig, kérem szépen, nem lesz itt semmiféle szárnyalás, amíg nincsenek jó, képzett profijaink. A mögöttünk hagyott forduló egészen elkeserítő képet mutatott „angolos stílus” ügyben: kilenc piros lap plusz egy, a kispad mellől elküldött (kvázi kiállított) edző. Ha mélyebbre ásunk a büntetésekben, akkor láthatjuk, hogy milyen arcpirítóan amatőr megmozdulások miatt ereszthették magukra a vizet a zuhanyzókban már a lefújás előtt az öltözőbe zavart játékosok. Időhúzás, indulatos mezrántás, szándékos durvaság, és hogy az arénából kiküldött edzőről – az amúgy mindig elegánsan megfontolt kaposvári Prukner Lászlóról – se feledkezzünk el, beszólás váltotta ki a büntetést. A téma azért is aktuális, mert való igaz, a bizonyos irigyelt profi stílus vinné előrébb a magyar futballt. S ha a 18. fordulónak más tapasztalata nincs is, csupán az, hogy mihamarabb rendet kell tenni a fejekben, akkor megérte minden felmutatott lap, s az ügy kapcsán leírt kritikus szó. Amúgy nem is lenne nagy dolog az egész, hiszen csak koncentrálni kellene, azaz a játékosoknak tudatosítaniuk magukban: nekik mi a szerepük ebben a cirkuszban. Persze kiállítás, ahogy eddig, eztán is lesz, csak nem mindegy, hogy a néző mit lát, azaz egy esemény- vagy mozdulatsorozatban mi vezet el odáig, hogy előkerüljön a játékvezető zsebéből a piros lap. Ha a jövőben is a magyar foci belterjes közegének szabályai élnek, azaz a labdarúgók, edzők a legalapvetőbb tételt sem képesek elfogadni, addig nem is változik semmi, vagyis nem lesz jó a játék, nem lesznek nézők, és a meccsek végét jelző sípszó után nem a gólok, hanem a szó szerint buta kiállítások jelentik a témát. Az angolos stílus ugyanis ott kezdődik, hogy van ugyebár a futball...