Azért van mit ünnepelni
José Javier Hombrados tizen egyedszer volt tehetetlen Marko Vujinnal szemben, a szerb átlövő magasba emelt kézzel ünnepelte a Veszprém 32. gólját. Szinte még meg sem szólalt a meccset lezáró duda, ötezer ember zendített rá teli torokból: „Szép volt, fiúk!”
Az MKB játékosai egymást ölelgették, a szeretet effajta kinyilvánításában a csapat kapitánya Dejan Perics járt élen: nem akadt olyan társ, akit ne szorított volna magához. Semmi kétség, a B-közép is a keblére ölelte volna imádott játékosait – ha a lelátót és a játékteret nem választja el akkora háló, amelybe még a Pókember is belegabalyodna. A fanatikusok így kénytelenek voltak azzal megelégedni, hogy a „Gyertek ide, gyertek ide!” rigmussal magukhoz édesgették Pérezéket; hogy ez errefelé mekkora jelentőséggel bír, azt jelzi: a mérkőzés hajrájában megsérülő Iváncsik Gergő is odabicegett a leghangosabbak elé. Azért ez egyszer talán nem bánta, hogy a „Ki nem ugrál, nem veszprémi!” kórus elmaradt…
S a fieszta folytatódott: a csapat meghajolt a kemény mag előtt, a kemény mag a csapat előtt, majd utóbbi ugyanezt tette a csarnok másik végében, valamint az oldalvonal mögötti lelátórészen helyet foglalók előtt. Közben többen hirtelen felkapták a fejüket: mi ez, tűzijáték?! Mi tagadás, a győzelmet követően néhány örömtüzet nyugodtan be lehetett volna gyújtani, csak hogy ezúttal másról volt szó: egy-két kisgyerek példáján felbuzdulva többen is a felfújható tapsoló rudakat durrantották ki, gondolván, ez jó móka. Végül is ebben a hangulatban az volt…
Az ünneplés pillanatait aztán felváltotta a megemlékezésé. A fiát immár 55. napja gyászoló Petre Cozmát tapsolta meg ötezer néző és tizennégy kézilabdázó. Az édesapa egy kézmozdulattal jelezte: a szíve a Veszprémé. Egyszer talán megtudja ő is, s megtudjuk mi is, mi történt pontosan február 8-án hajnalban, néhány elvetemült vadállatnak „köszönhetően”, miért lóg egy 8-as számú mez az Arénában…
„Mi vagyunk a legnagyobbak!”– zúgta a B-közép és a nemrég befejeződött találkozó hatása alatt álló ember bólogatott is: valóban a Veszprém a legnagyobb. Vagy mondjuk úgy, az egyik legnagyobb. Dejan Perics aztán kiadta az ukázt: indulás pacsizni! Gulyásék már követték is a „főnököt”. Feltesszük, a felsőbb sorokból jobb a kilátás a meccseken, ám a végén már felértékelődnek az első sorba érvényes belépők, bérletek, hiszen az itt ülők „adhatnak egy ötöst” a játékosoknak, akik ott ülnek. Illetve: ilyenkor már állnak…
A vesztes együttes, azaz a Ciudad már rég az öltözőben tartózkodott, amikor az ünnep – ki tudja, hányadik – állomásaként össznépi fotózás vette kezdetét. Gál Gyula, Ilyés Ferenc, sőt még Mocsai Lajos is több felkérést kapott hirtelenjében, becsületükre váljon, mosolyogva bírták a harmadik félidőt is. Na persze, akinek a kedvéért a szülőföldjéről, Székelyudvarhelyről jönnek el Veszprémbe (Ilyés Ferenc), az állja is a rohamokat!
Már háromnegyed órája dobta Marko Vujin azt a bizonyos tizenegyedik gólját, amikor az utolsó hazai kézilabdázó is eltűnt a játékoskijáróban. A tudósító meg csak dörzsölte a szemét: a drukkerek olyan ünneplésben részesítették a Veszprémet, mintha továbbjutott volna. Holott nem jutott tovább, „csak” 32–29-re nyert. Hogy az MKB nem került a BL legjobb négy együttese közé, még véletlenül sem fogjuk fel tragédiaként. Hiszen a tragédia nem ez. Ha valahol, Veszprémben ezt jól tudják.
