Még éppen egy hónap van a női kosárlabda Európa-bajnokság nyitányáig. Bőven maradt tehát idejük a magyar válogatott tagjainak és a szövetség illetékeseinek arra, hogy elcivakodjanak egymással.
Nem túlságosan fontos ügyekről, persze.
Olyan témákról, mint hogy az MKOSZ vállal-e pénzügyi garanciát a sportolók biztosításáért, kaphatnak-e megfelelő szintű orvosi ellátást a játékosok, illetve jár-e nekik a felkészülés során Euroliga-szintű szállás és utazás. Nem is beszélve azon apróságokról, mint a felmerülő pluszkiadások – úgy mint cipő- meg gyógyszervásárlás, az útiköltségek megtérítése – időben történő, korrekt kifizetése.
Megjegyzem, ahhoz képest, hogy például 2007. március 9., azaz a jelenlegi elnökség megválasztása óta még az is kérdéses, van-e Magyarországon törvényesen működő vezérkara a sportágnak, mindez valóban bagatell problémahalmaz. Arra mégis alkalmas, hogy markánsan megmutassa, miféle vircsafttá lett mifelénk ez a nálunk boldogabb kultúrtörténetű országokban roppant kedvelt és üzletileg is fölöttébb sikeres játék.
Hanem hát a főtitkár reakciója! Az már más lépték, mint amihez e csonka 93 ezer négyzetkilométeren az utóbbi évtizedekben hozzászokhattunk. Abban – alapesetben – még semmi szokatlan sincs, ha egy hivatalnok felhúzza az orrát az őt/hivatalát érő kritikán (lásd még: a játékosok egyhangúlag aláírt panaszos kiáltványa). A sértődés, mondhatni, kultúrantropológiai tartozéka e hazában a hivatalnoklétnek. A kosárlabda-szövetség apparátusvezetője viszont azt találta mondani a magyar nemzetes kollégának, hogy „…minden támogatást megad a csapatnak az eredményes szereplés érdekében, de mosoly és jókedv nélkül végzi a dolgát”.
Tisztázzuk: az MKOSZ főtitkára tekintélyes egyetemi oktató, magasan kvalifikált edző. Annó dacumál szövetségi kapitányként maga is megszenvedte a szövetség korszakokon átívelő töketlenségét. Most mégis jókedvbefagyasztással és mosolybojkottal fenyegetőzik.
Ámbár… Végül is könnyen belátható: a főtitkárnak igaza van.
Lényeg a lényeg: még el sem kezdődött a felkészülés az esztendő számunkra legfontosabb nemzetközi eseményére, s ahelyett, hogy keblére ölelné egymást minden érdekelt és érintett, máris sikerült világvége-állapotokat kikavarni a női válogatott háza táján. Az efféle bornírtság láttán pedig tényleg nincs miért mosolyogni.
Ezen csak röhögni lehet vagy szalonképesen könnyezni.
Esetleg beugrani a nagybőgőbe…
