szomjúsága jelentett, a meccstől és az utazástól kitikkadt sportolók mihamarabb szerettek volna némi frissítőhöz jutni. El is indult volna a társaság a város egyik legfelkapottabb éttermébe, ám egyre több telefon érkezett az időközben szurkolókkal benépesülő Kossuth térről. „Nem tehetjük meg, hogy nem megyünk oda” – jelentette ki határozottan Herczeg András, s mivel nem akadt ellenvélemény, a klubmenedzser és stábja a buszra vezényelte a játékosokat.
Nagy volt a nyüzsgés a debreceni éjszakában, a Nagytemplom előtt pedig valóban összegyűlt mintegy félezer drukker. Lengtek a zászlók, néhány füstbomba adta meg a bevonulás ünnepi jellegét. Itt már jóval nehezebben tudtak Dombi Tiborék lekászálódni a buszról, amikor pedig leértek, többen újra a levegőben találták magukat, csak akkor nyugodtak meg a szurkolók, miután mindenkit kellő alapossággal „megreptettek”. A legnépszerűbb ünnepelt a legrégibb Loki-harcos volt, a Diósgyőrben mesteri gólt szerző Dombi Tibor ráadásul ezen a péntek estén „elvesztette” régi becenevét, s „Kicsi” helyett „Bombázóként” éltették a fanatikusok.
A bajnokcsapat még felállt a templom bejárata elé, s a szurkolókkal énekelt, felhangzott a Himnusz és a Székely Himnusz, majd valóban elindulhatott a DVSC-TEVA a kalózhajóról mintázott vendéglátóhelyre. Talán az étterem névadója, a XVIII. század elejének hírhedt kalózvezére sem látott ilyen jókedvű brigádot, hiszen az aranyos szombat hajnalon minden szépnek tűnt a résztvevők számára. Évek óta haragban lévő barátok békültek ki a negyedik DVSC-aranyérem hatására, s bár az ébredést sok helyen fejfájás kísérte – ami szinte természetes mellékhatása a napfelkeltéig tartó bulinak –, ezt a másnaposságot szívesen megismételnék a résztvevők.
Minden évben.
