Immár tizenöt esztendeje annak, hogy a Vác FC-Samsung harmadik vidéki csapatként (1943–1944: Nagyváradi AC, 1963 ősz: Győri Vasas ETO, 1981–1982 és 1982–1983: Rába ETO) bajnokságot tudott nyerni a legjobbak között. A Csank János edzette együttes két ezüstérem után jutott a csúcsra, vagyis nem állítható, hogy sikere váratlanul érte a szurkolókat, szakembereket. A jubileumot futballal ünneplik az aranyérmes labdarúgók: május 28-án, csütörtökön 17 órakor a jelenlegi Vác lesz Nagy Tiborék ellenfele. S ha már a korábbi csapatkapitány neve szóba került, a 17-szeres válogatott futballista még 1987 januárjában érkezett az NB II-es Váci Izzó MTE-hez, hogy fél évvel később már az élvonalban szerepeljen a csapattal. Összesen 325 élvonalbeli meccsen jutott szóhoz Vácon, a klub valamennyi sikerében főszerepet vállalt, vagyis ha valaki, ő igazán tudja, az akkori Vác mivel emelkedett riválisai fölé.
„Nagy siker volt az 1992-es első ezüstérmünk, amikor azonban egy évvel később is a dobogó második foka jutott nekünk, már nem tudtam örülni – tekintett vissza a múltba az egykori játékmester, Nagy Tibor. – Dühös voltam, hiszen bajnokakartam lenni, és mérgemben elhajítottam az érmemet. Nem próbáltam megkeresni, egyszerűen nem érdekelt, az egy évvel későbbi aranyérem ugyanakkor elégtételt szolgáltatott. Hogy mivel voltunk jobbak az ellenfeleknél? Az akkori játékosok posztjukon éveken keresztül a legjobbak közé tartoztak, és ez nagymértékben Csank Jánosnak volt köszönhető. Bizonyossá vált, kis pénzből is lehet jó csapatot csinálni, a mester meglátta a kerettagokban azt a lehetőséget, amire más edzők nem figyeltek fel, mindenkinek megtalálta a helyét, a csapat pedig működött.
Baráti társaságot alkottunk, és ez a mai napig így van. Örülök az újabb találkozónak, de nem tagadom, furcsa érzések kavarognak bennem. Mindig minden körülmények között győzni akarok, így lesz ez csütörtökön is. Az évek azonban szállnak, és nem jó azzal szembesülni, hogy a lábam már nem tudja megcsinálni azt, amit a fejemben eltervezek...”
