Érdekel, szeretem – a miénk.
Véleményem mindig van, keresem a pozitívumokat, és találok is sokszor olyan momentumokat, amelyek számomra örömöt jelentenek.
Ilyen volt Dombi Tibor gólja a Diósgyőr ellen: szűken kapta a labdát, mondtam is, belelövi a védőbe, de nem… Leheletfinom lövőcsel, szűken, ahogy kell, és be a hosszúba.
Boldog voltam, igaz, tizenöt évet vártam rá, úgy látszik, az évek nem szálltak el nyomtalanul.
És persze vannak hiányosságaink, nem is kevés, amelyek megoldásra várnak.
Elsősorban a passzív játék, s ennek legfőbb okai mi vagyunk, az edzők és főnökeink. Eredményre játszunk, többnyire iramtalan, kezdeményezés nélküli taktikával, csak a tuti, nehogy hibázzunk. Aztán az értékelés, kedves újságíró barátaim – kizárólag az eredményből levezetve –, nem mindig helytálló. A győztes tréner zseni.
A vesztes pedig?
Ma nem kapta el a fonalat…
Gyakori újságírói felfogás: nem hibázok, ha a győztest dicsérem, a végeredmény megvéd. Pedig sokszor tapasztalom, a vesztes csapat tisztességesebb focit produkált. A statisztika jó dolog, de ha értünk hozzá, elég a két szemünk, van, akinek egy is.
Az idén a Debrecen lett a bajnok, gondolom, sokan egyetértünk abban, hogy az utóbbi négy-öt év leggyengébb Lokiját láthattuk. Mégis minden tiszteletem a debrecenieké, mert rendszeresen öt-hat saját nevelésű fiatalt szerepeltettek kezdőként. Számomra ez a legnagyobb érték, amit tőlük kaptam.
Ugyanakkor kézenfekvő megállapítanom élcsapataink színvonalának visszaesését. Egyelőre ne is számolgassunk, mi várható a nemzetközi porondon. A mezőny attól lett kiegyensúlyozottabb, hogy a feljutók és még a kiesők is – akik előtt le a kalappal, mert tisztességesen végigjátszották a szezont – nagyobb játékerőt képviseltek, mint az utóbbi években.
Kiemelni a Szombathelyt és a Kecskemétet tudom, nemcsak kiváló helyezésük miatt, hanem a mutatott játékért is. A két csapat összehasonlításában azonban igen jelentős különbséget látok, a Hali elsősorban a jól szervezett védekezésre összpontosít, míg a KTE megítélésem szerint a legegészségesebb típusú futballra törekszik. Ami a fociról alkotott felfogásukat illeti, javukra szolgáló különbség, hogy akár otthon, akár idegenben játszanak, labdaszerzés után – történjen bár a védelemben vagy a középpályán – első szándékkal támadni próbálnak. Tulajdonképpen ez lenne a passzív, unalmas játék ellenszere, s ebből mindannyian profitálnánk, mert megtanulnánk értékelni az igazi futballt még akkor is, ha éppen kikapott a csapatunk.
Amiről még érdemes beszélni, az az Újpest.
Nem is az eredmény a lényeg, hanem ami most történik. Meglátásom szerint Szentes Lázár jól dolgozott, érti a szakmát, a csapat sem rossz, borítékolnám, jövőre bajnok lesz. Ehelyett a kudarcként megélt idei helyezés miatt menjen az edző, ő a hibás, de mindenki más maradjon a helyén, hiszen mindent biztosítottak: pénzt, hozzáértést, stabil hátteret.
Nem más ez, mint túlélés a lila ködben.
