Vannak szigorú szabályok az edzőtáborban, amelyeket kötelesek vagyunk betartani – így például a mobilunkat sem tarthatjuk magunknál napközben.
Még reggeli előtt megnézem, kerestek-e, esetleg gyorsan hazacsörgök, aztán legközelebb csak este lesz alkalmam lecsekkolni, hívott-e valaki. A múltkor különös üzenet várt a telefonon, amikor visszaértünk a hotelbe: a Barnsley menedzsere, Simon Davey küldött sms-t. Volt
angliai edzőm azt írta, nagyon várja már a szombati meccsünket, örül, hogy viszontláthat, és különleges meglepetéssel készül – konkrétan nem árulta el, mi lesz az ajándék, csak annyit üzent, hogy egyedi, nekem készített mezre számíthatok. Jólesik, hogy nem felejtettek el, holott abból a csapatból, amelyikben én is szerepeltem, már csak hárman-négyen vannak a klubnál. Próbáltam a régi barnsleyi haverokkal kapcsolatba lépni, a csapatot szintén elhagyó két legjobb barátomnak jeleztem is, hogy visszatérek az oakwelli stadionba – csak éppen ellenfélként.
Persze a szerdán még a Lincoln City elleni találkozó volt napirenden, de az esti meccs előtt alaposan megfuttatott bennünket Bobby Davison. A tréning után az akadémián ebédeltünk, és bevallom, hiányzik már a hazai koszt: Mark Pease és a Sheffield United dietetikusa közösen állította össze a hétre a menüt, ami nem túl változatos, enyhén szólva nem kívánom már a vízben főtt csirkemellet. De ha ezektől az egyszerű, íztelen ételektől kerülünk jobb erőállapotba, ám legyen.
Még mielőtt elindultunk volna Lincolnba, leugrottam a United stadionjához, és bementem a klub hivatalos márkaboltjába. Remélem, eljön az idő, amikor otthon is enynyire népszerű lesz a futball, és a szurkolók szinte kizárólag olyan tárgyakkal veszik körbe magukat, amelyeken ott díszeleg kedvenc csapatuk logója. A Sheffield United-rajongó gyakorlatilag az egész lakását berendezhetné piros-feketefehér holmikkal, a legkisebb kiegészítőktől egészen a bútorokig. Készítettem néhány képet, úgyhogy irigykedjünk együtt…
