Kegyetlenül harcos meccs jön
mélységekbe tévedt: a komp lett keleti blokk sportpolitikáját anno Moszkva szája íze szerint alakították, a Vörös téri elvtársak pedig Észtország vonatkozásában kvázi kihúzták a labdarúgást a listáról, a kosár és a röplabdát tuszkolva a sor elejére (a helyi lapokban, illetve azok internetes verziójában a sporton belül az első ablak a „spaldingosoké”). A DVSC szerdai ellenfele, a Levadia Tallinn játékosait edzés után barátságosan meglapogató újságíró, Oliver Lomp is osztja alkalmi sofőrünk nézetét, akárcsak a fővárosiak sajtófőnöke, Indrek Petersoo.
Konklúzió: a balti foci kitörési pontjai elmosódtak, talán nem is léteznek.
„Az állam korábban több pénzt pumpált a sportágba, ám a gazdasági válság újraírta a terveket, a futball a két-három évvel ezelőtti szubvenciónak csak a felét kapja, de hogy meddig...
– fogalmazta meg kételyeit Tarmo Kink. – A válogatott érdekli az embereket, a nemzeti csapat meccse ünnep, de a bajnokság sajnos érdektelen, ha nincs néző, szponzort legfeljebb lasszóval lehet fogni. Kevés a pénz, kevés a néző, kevés a szponzor, kevés a pénz – ördögi kör ez. Pedig az észt srácok szeretnek focizni, megkockáztatom, többen kergetik a labdát, mint ahányan kosárlabdáznak, a legnépszerűbb sportág mégsem a labdarúgás. A perspektíva hiánya sokakat eltérít a pályákról, emlékszem, amikor focizni kezdtem, eszembe sem jutott, hogy egy nap ezzel keresem majd a kenyerem. Csak dolgoztam, mindig többet és többet, az ég némi tehetséggel is megáldott, de azt kell mondjam, így sem feltétlenül egyenes az út.”
Az újságíró szerint a menedzserek miatt, akik képtelenek az észt tehetségeknek piacot találni Kelet- és Nyugat-Európában, a csodagyerek a nihilben előbb-utóbb „besül”, sportágat vált.
Ismerős gond.
A pályahiány is, igaz, errefelé a Kárpát-medencei állapotokat is sikerült alulmúlni: az első osztályban, a Meistriliigában sincs minden klubnak saját edzőközpontja, így a Levadia otthonát jelentő (városi tulajdonú) Kadrioru Stadiont – a centerpályát – vetésforgóban használják a csapatok.
Maradva a Meistriliigánál: az 1.3 millió lakosú ország tízcsapatos bajnokságában négy és „fél” profi klub verseng az első helyért (a Levadia, a Kalev Sillamae, a Narva és a Flora nem műkedvelőket alkalmaz, a kakukktojás a néhány juniort is a soraiban tudó, „ösztöndíjat” osztó Nomme Kalju). A félprofi Tulevik Viljandi jelenleg a hatodik helyen áll, a maradék négy egylet (a tabella hetedik és tizedik helyét elfoglaló gárda) abszolút amatőr alapon funkcionál, a játékosok szerencsés esetben munka után edzenek – már ha van hol.
Az országon belüli világok érzékeltetése végett: a hatodik Tulevik és a hetedik Kuressaare között csekély tizenhat pont a differencia, ami a büdzsék alapján persze lehetne maszszívabb is, de a lelkesedés olykor csodákra képes. Példa rá a Bajnokok Ligája második selejtezőköre, amelyben a Levadia 2–1-es összesítéssel kiütötte a porondról a lengyel bajnok Wisla Krakówot. Az észtek józanok. Az elitliga harmadik kvalifikációs körében velük szembejövő DVSC költségvetésének hallatán „könnybe lábad” a szemük: a Levadiát működtető nonprofit társaság hétszázezer euróból fedezi az éves kiadásokat, a legjobban fizetett labdarúgó havi kétezer eurót tehet zsebre.
A Levadia a BL harmadik selejtezőkörében? Csoda, mondják. És továbbra is hisznek benne.
