Már Európa kapujában a DVSC
Ez nem Svédország.
Kerülnénk a finomkodást: egy hete Kalmarban semmi sem stimmelt – leszámítva a lefújást követő pillanatokat, perceket, amikor a magyar aranyérmes játékosaiban tudatosult a továbbjutás ténye. Az üveghuták földjén, a Bajnokok Ligája második selejtezőkörének visszavágóján kapott emberes tockosból minden tekintetben tanult a DVSC.
Észtországban alighanem ezért volt minden a helyén.
A Loki játékosai nem diákszálló küllemű és komfortfokozatú szállodában laktak, hanem az UNESCO világörökség listáján is helyet kapó tallinni óváros tőszomszédságában: olyan hotelben, amely nem is olyan régen egy német delegációnak is „megfelelt”. Olyan hotelben, amelynek ágyáról a szundítások gyakoriságát tekintve alighanem világcsúcstartó, hórihorgas, mindig mosolygó cserekapus, Djordje Pantics lábai sem lógtak le, és amelyben az éjszaka közepén rekonstruálhatatlan okokból bekövetkező tűzriadó sem zavarta fel (pontosabban az udvarra) a Levadia Tallinn ellen készülő futballistákat.
Nem is lógatták a fejüket a mérkőzés előtt...
Svédországban néhány órára nyoma veszett a „szentséges” mágnestáblának, a taktikázás gyakorlóterepének – a Baltikumban nem született még olyan tolvaj, aki (ha ez az eszköz lenne a gyengéje) Tallinnban képes lett volna meglovasítani.
Svédországban a nyitó negyedórát és az utolsó perceket leszámítva az történt a pályán, amit a kalmariak akartak, az „örökzöld” város legparkosabb negyedében 1926-ban felhúzott Kadriorg Stadionban viszont – legalábbis a mezőnyben – inkább az, amit a debreceniek. Igor Prins csapata igazolta hírét, az észt bajnok játékosai a megszerzett labdával nem sokat vacakoltak, többnyire első szándékból a csatárduó irányába lőtték – mintegy tizenöt percig. Aztán megorrontva, hogy a magyar aranyérmes óvatosabban kezdett a vártnál, megvalósította vezetőedzője előzetes álmát, azaz bizonyos periódusokban többet birtokolta a labdát, mint Herczeg András együttese. Sőt a közönség legnagyobb gyönyörűségére játékosai tulajdonképpen minden szögből, a táv figyelmen kívül hagyásával kapura lőttek.
Amire a DVSC-nek nem nagyon volt válasza, Szilágyi Péter ugyanis azzal, hogy gyakran a saját térfelére visszalépve besegített a védekezésbe, Rudolf Gergely irgalmatlan túlerővel találta szemben magát. Illetve csak találta volna, ha az előrepasszok pontosak lettek volna, csakhogy a debreceniek esetenként a legegyszerűbb, „zavartalan” átadásokat is elrontották, és a következetesen visszatérő Szakály Péter–Czvitkovics Péter helycsere sem hozta ki a sodrukból az észteket. A tényleg harcias, ám technikailag nem túl képzett észteket – akik ezen a téren az első félidőben valamelyest így is túltettek a védekezési távok felmérésével ismét gondban lévő, sokat, ám eredmény nélkül kommunikáló magyarokon.
folytatás...
