A rabszolga dédunokájától Túlióig - kis Copa-história

A függetlenségének centenáriumát ünneplő Argentína külügyminisztériuma 1916-ban meghívta a szomszédos Chile, Uruguay és Brazília válogatottját, ezzel pedig megszületett a legnagyobb múltra visszatekintő, mindmáig megrendezett, nemzeti csapatok közötti labdarúgótorna – amelyet akkor még nem Copa Américának hívtak, de az egyszerűség kedvéért a cikkben végig ezen a néven szerepel.

Az uruguayiak udvariatlan vendégeknek bizonyultak, mivel a házigazdák elől elhappolták az aranyérmet. A viadal sztárja és gólkirálya a győztes csapatot erősítő 19 éves Isabelino Gradín volt, aki később atlétikában is a csúcsra ért Dél-Amerikában, négy aranyat nyerve 200, illetve 400 méteres síkfutásban.

Afrikából behurcolt rabszolgák dédunokájaként látta meg a napvilágot Montevideóban, és színes bőrű játékosként bizony a rasszizmussal is meg kellett küzdenie, csakúgy, mint Juan Delgado nevű csapattársának. A chileiek például az Uruguay elleni meccsük előtt és után is panaszkodtak, mondván, ellenfelük sportszerűtlen módon „afrikai" játékosokat is szerepeltet. A rasszista hangok még inkább felerősödtek, miután Uruguay 4–0-ra megverte Chilét, többek között Gradín két góljával.

A brazilok 1919-ben megakadályozták Uruguayt a triplázásban, miután a döntőben 1–0-ra legyőzték a címvédőt. A rendes játékidőben nem esett gól, ahogyan az első, kétszer 15 perces hosszabbításban sem. A második ráadásban, a 122. percben aztán Arthur Friedenreich megszerezte a találkozó egyetlen találatát, amellyel Brazília megnyerte a 150 percével minden idők leghosszabb Copa-meccsét.

Akkoriban még a legnagyobb dél-amerikai országban is a fehér játékosokat preferálták, így sok fekete brazil szurkoló az uruguayi Gradínt biztatta, hiába játszott az ellenfélnél. A lelküknek talán jót tett, hogy győztes góljukat végül az a Friedenreich szerezte, akinek az apja egy Németországból kivándorolt üzletember, az édesanyja viszont egy felszabadított rabszolga lánya volt, aki mosónőként dolgozott.

Az 1921-es kiírás két sztárjának a végső győztes argentin válogatott két tagja számított: a kapus Américo Tesoriere nem kapott egyetlent gólt sem, Julio Libonatti pedig megszerezte a gólkirályi címet. Utóbbi lett két év múlva az első dél-amerikai labdarúgó, aki hivatalosan Itáliába igazolt, sőt később az olasz válogatottban is bemutatkozott.

A Copa América több rekordja is a húszas évekből származik, és néhány ezek közül jó eséllyel már sosem dől meg. 1925-ben Argentínában minden idők legkevesebb résztvevője állt rajthoz, mivel Chile és Uruguay visszalépett. A házigazdákon kívül így csak Paraguay és Brazília lépett színre.

Peru először 1927-ben volt tagja a mezőnynek (egyből rendezőként), s ezen a tornán a hat mérkőzés 37 gólt hozott, a 6.17-es átlag pedig azóta is a legmagasabbnak számít a viadal történetében.

Újításból 1937-ben sem volt hiány. A Copa addig nem látott módon már az előző év végén, azaz 1936-ban kezdetét vette. Ekkor állították ki az első játékost – az uruguayi Juan Emilio Piriz személyében –, ekkor rendezték az első esti mérkőzést, és minden addiginál több, konkrétan hat válogatott lépett pályára. Végül a házigazda argentinok örülhettek, miután kétszer is legyőzték a második helyen végző Brazíliát.

Argentína 1945-ben, 1946-ban és 1947-ben máig egyedülálló módon egymás után háromszor végzett az élen, ám a negyedik sikerre meg sem adta magának az esélyt. Az albiceleste ugyanis el sem utazott Brazíliába, mert az argentin bajnokság éppen a finiséhez érkezett...

Ekkor született meg a finálék legnagyobb különbségű győzelme: a selecao Paraguay 7–0-s kiütésével kedveskedett a hazai szurkolóknak.

Paraguay négy évvel később hazai pályán szerepelhetett volna, de 1924-hez hasonlóan ezúttal is le kellett erről mondania infrastrukturális hiányosságok miatt. A piros-fehérek azonban idegenben – Peru vállalta beugróként a rendezést – sem jöttek zavarba, és megszerezték első Copa-trófeájukat.

Nem kevesebb mint nyolc év kihagyás után rendeztek ismét Copa Américát 1975-ben. A megszokottól eltérően ekkor nem volt egy konkrét házigazda, és ebben az évben vett részt először a Conmebol mind a tíz tagországa. A perui labdarúgás történetének legnagyobb alakja, Teófilo Cubillas csak ezen az egy Copán vett részt, és ha már ott volt, aranyéremhez segítette hazája nemzeti csapatát.

Fontos változásokat hozott 1987 a dél-amerikai futballbajnokság történetében. Húsz esztendő elteltével került rá sor újra egyetlen, közös helyszínen (Argentínában), kötelezővé tették a tíz válogatott számára a részvételt, s elkezdték sugározni a mérkőzéseket Európában és Észak-Amerikában.

1989-ben negyven év után rendezett és nyert ismét Copát Brazília, amelyben ekkor Bebeto és Romário volt a két csatársztár. Az aranyéremről döntő, s 1–0-ra végződő összecsapáson utóbbi szerezte az egyetlen találatot a Maracanában Uruguay ellen, mégpedig 170 ezer néző előtt. Ennél többen egy Copa-meccset sem láttak a helyszínen.

A 36. kiírás alkalmával 1993-ban új „arcok" jelentek meg, mivel a Conmebol meghívta Mexikó és az Egyesült Államok nemzeti együttesét is. A vérfrissítés bevált, hiszen a Hugo Sánchezzel felálló mexikóiak rögtön az első alkalommal a fináléig meneteltek, igaz, ott 2–1-re kikaptak a nagy esélyes argentinoktól. A kupagyőztes soraiban megtalálhattuk többek között Fernando Redondót, Diego Simeonét vagy a döntőben duplázó Gabriel Batistutát is.

Az argentinoknak 1991 és 1993 után 1995-ben is aranyesélyes csapatuk volt, ám a triplázásban Brazília megakadályozta őket. A két ősi rivális a negyeddöntőben találkozott egymással, és a 81. percig az albiceleste tűnt nyerőnek (2–1-re vezetett), ám akkor jött a csereként beállt Túlio – aki 2002-ben Magyar Kupát nyert az Újpesttel – és kiegyenlített, miután szó szerint lekezelt egy beadást. Tizenegyesekkel a selecao jutott tovább, ám a finálét elbukta Uruguayjal szemben, amely hetedszer is otthon tartotta a trófeát rendezőként.

Négy évvel később Uruguay ismét döntőt játszhatott, méghozzá úgy, hogy előtte egy mérkőzést nyert csak meg, ezt a bravúrt pedig sem előtte, sem azóta nem vitte véghez egy csapat sem. A záró meccsen aztán a Vanderlei Luxemburgo irányította brazilok 3–0-s csapást mértek a celestére, míg az első nem amerikai válogatottként részt vevő Japán nem jutott tovább a csoportjából.