Hogyan falja fel a politika a futballt? – Sportlegek

A politika és a futball már csak azért is járt kézen fogva a kezdetektől, mert az első sportklubok világszerte társadalmi, vallási vagy oktatási csoportok mentén szerveződtek, és az azonos élethelyzetben élők többnyire azonos elveket képviseltek. Külföldről a legsarkosabb példa ezekre a River Plate–Boca Juniors és a Celtic–Rangers ellentét, nálunk a legélesebben a zsidó-arisztokrata gyökerű MTK-t támadták: a vérgőzös negyvenes évek felé ügetve előbb adminisztratív módon, majd nemsokára fizikailag is megfélemlítették, végül elpusztították tagjait. A klubot öt évre megszüntették, legendás elnökét, Brüll Alfrédot a nyilasok tőrbe csalták és megölték.

„A politikai polarizáció több típusát is azonosíthatjuk a magyar... futball történetében. Azonban ezek az ellentétek ritkán jelentek meg letisztult állapotukban, hiszen a politikai oppozíció gyakran penetrált más polarizációkba: hol a becsületes vidék–bűnös főváros, hol a tisztességes amatőrizmus–tisztességtelen profizmus képében jelent meg, hol munkás és elitklubok szembenállásában, de gyakran egyszerűen csak antiszemitizmusként” – írja e korról a Nyíregyháza–Debrecen futballháborút boncolgató tanulmányában Szegedi Péter.

Az első világégést követően a politika katonai okokból támogatta a futballt szervezetileg is: „... a sport révén erősítsük meg a katonai erényeket, mert eljöhet az az idő, amikor próbára tétetik a nemzet. Ezért van szükség arra, hogy a legkisebb falu utolsó viskójában is tanyát üthessen a sport, s pótolja, amit a hadsereg nyújtott számára”, vélte Bethlen István miniszterelnök. Egy másik, nem mellékes szempont a „Tanácsköztársaságot követően a szociáldemokraták vonzásába került munkások depolitizálása, egyáltalán a jobboldali kurzus irányában lojális állampolgárok nevelése” volt, mint Papp Gábor írja a rubicon.hu-n.

A nagy gazdasági világválságot követően az állam egyre fontosabb irányítója lett az élvonalbeli labdarúgásnak, egy idő után áttértek a szélsőjobboldali politikusok a kézi irányításra, például egy biztos került az MLSZ élére, akinek egyik legfőbb feladata a futball árjásítása volt…

A kommunista hatalomátvétel után az állam szintén rátette mohó szőrös mancsát a futballra. Bár Rákosi Mátyás nagy kedvencei a bányászok és a gyári munkások voltak, de a futballistákat is kiemelten kezelték akkoriban. A hányatott sorsú MTK-ból az ÁVH által támogatott Budapesti Bástya, majd Vörös Lobogó lett, a Ferencvárosból Kinizsi – szétverték a csapatot, hogy a minimum jobboldali kemény mag ne tüntessen a mérkőzéseken a rendszer ellen –, majd ÉDOSZ (Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezete) lett más címerrel és klubszínekkel. A korszak első számú kedvezményezettje a Budapest Honvéd (Válasszon, kérem! Hozzánk igazol, vagy két évig a jugoszláv határt őrzi?), ahol egy elképesztő erejű gárdát hozott össze a hatalom, a második az Újpestből lett egy idő múlva Újpesti Dózsa, a rendőrség és a belügy közös gyermeke. Legendás kor- és kóreset az éppen újpesti Szűcs Sándor, aki rendőr századosként akart disszidálni, ezért kivégezték. De említhetjük a zseniális edzőt, Baróti Lajost, aki a sokadik Vasas-siker után összeszedte a bátorságát, az illetékesek elé járult, és kérte testvére, a neves irodalomtörténész és pedagógus, Dezső szabadon bocsátását… A legjobban Puskás Ferenc lavírozott Rákosi, Farkas Mihály – a Honvédség (valamint élet-halál) ura – és a kisebb potentátok között, de a legendák, mint tudjuk, ritkán idézik pontosan a múltat.

Baróti már csak azért is kérhetett egyéni jutalmat a Vasas-sikerek után, mert a csapat közismert szurkolója volt Kádár János. A korszak másik jellegzetes budapesti munkáscsapata amúgy a Csepel volt, vidéken pedig mókásabbnál mókásabb nevű csapatokba terelték össze az állami vállalatokban bújtatott álprofikat. Ha már Barótit megemlítettük: szókimondó kollégája, dr. Lakat Károly Tatabányán például a Tatabányai Szénbányák igazgatási főosztályán volt műszaki főeladó (amúgy tanári diplomával)…

A politika a Népstadion felépítéséből is propagandát csinált (a legnagyobb sztárok talicskáztak átszellemült arccal). Rákosi a futballt arra használta, hogy megmutassa: rendszere ebben is jobb, mint az „imperialista” (az 1954-es világbajnoki kudarc utáni tüntetések is hamar politikai felhangokkal bővültek), Kádár inkább a feszültséget levezető szelepként tekintett a labdarúgásra, amelyet egyébként még Csermanekként megkedvelt.

1956 októberében a felkelők visszatették a Ferencváros székházára a régi címert – a szabadságharc leverése után disszidáltak pedig a hatalom által elfeledésre, tagadásra ítéltettek (megtörténte után egy héttel közölte le a Népsport, egy mondatban, hogy Puskás négy gólt rúgott a Bajnokcsapatok Európa-kupája-döntőben, és ezért is felelősségre vonták a „tettest”); már jócskán benne kellett lenni az olvadásban, hogy a honvédtisztként elmenekülő Kocsis Sándorék haza merjenek térni.

A címercseréért egyébként 1965-ben állt bosszút a hatalom, amely jobbnak látta, ha a Vásárvárosok Kupája-fináléban a Fradi nem játszik idehaza visszavágót, hanem a trófea sorsa egyetlen mérkőzésen dől el – Torinóban, a Juventus ellen. A mai fiatalok kedvéért jegyeznénk csak meg, hogy onnan is hazahozták a serleget a zöld-fehérek… Az Üllői úton sem kerülhették el a puha diktatúra egyik alapját: bizony, még zuhanyozás közben sem tudhatta az ember, a szomszédos rózsa alatt nem éppen egy ügynök szappanoz-e.

A sportág Kutas István alatt személyesen is megismerkedett a diktatúrával és a tervutasítással, lásd a kötelező Cooper-teszteket (de ki is jutottunk két vébére!), majd a nyolcvanas évek közepétől a szocializmussal együtt a szervezett állami irányítás is kimúlt. Mexikó és a bundabotrány amúgy is kikezdte a sportág társadalmi alapjait, nézettségét és jelentőségét.

A rendszerváltás után egy ideig nagyobb gondjai is voltak országunk vezetőinek, mint a futball, bár megjelentek rendre politikai hátszéllel dicsekvő szerencselovagok, az infrastruktúra pedig sok helyen teljesen leépült. Az első Orbán-kormány, majd követői is megpróbálták állami milliárdok profi futballba pumpálásával emelni a színvonat a pályákon és azok környékén, vegyes sikerrel. A könnyen érkező milliárdokat azért mindig sikerült elkölteni, miközben akadtak nyilvánvaló melléfogások, porfogóvá váló beléptető kapuktól a Dunaferr-stadionon át az Advertum Kft. kalandjaiig.

„Magyarországon a kommunizmus idején politikai cél volt, hogy megutáltassák az emberekkel a futballt. Ez nem összeesküvés-elmélet. A kommunista vezetés 56 után általában veszélyesnek ítélt mindent, ami nemzeti összetartozást és – mint ötvenhatban – közös cselekvést eredményezett… Tehát itt példátlan, központilag irányított ellenszélben kellett volna futballeredményt elérni. Mi az utánpótlás szintjéről próbáltuk újjáépíteni és megszerettetni a gyerekekkel és a szülőkkel a labdarúgást 1998-tól. De a politikai örökség árnyéka 2002-ben ismét utolért bennünket, és újra futballellenes politika hódított Magyarországon. Az elindított fejlesztéseket leállították, a Bozsik-programot szétverték, tehát nyolc évig büntették ezt a sportágat. Mind a mai napig, ha az ember elmegy egy vidéki stadionba, akkor lehet látni, hogy mikor volt a 2002-es választás, mert a stadionok addig megvannak, onnantól kezdve pedig csak földhalmok láthatók. Magyarország tehát még nem Németország, de azért bízom abban, hogy a futballisták kiharcolják maguknak az emberek, ezen keresztül a politika elismerését és megbecsülését is, és eljön az a pillanat, amikor nem lesz olyan kormányzat Magyarországon, amely futballellenes politikát akarna folytatni” – adott betekintést hitvallásába nemrégiben Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, akiről ellenfelei sem kétlik, hogy fel szeretné emelni e sportágat (csak éppen a módszerekkel nem értenek egyet vagy a számlát sokallják).

A szurkolók pedig azóta is nyüstölik egymást a fórumokon, hogy melyik csapatba hány milliárd forintot fektetett közvetlenül vagy a tulajdonában lévő cégeken keresztül az állam, ki, miért, minek és mennyiért kap új stadiont? A lelátókon pedig annyi változás történt, hogy a „gyurcsányozást” felváltotta az „orbánozás”. Azért van, ami nem változik...

Ki hitte volna, hogy már az ókori görög olimpiákat is át- meg átszőtte a politikai érdek, nagyon nem volt mindegy, melyik állam hány és melyik sportágban diadalmaskodik, ennek érdekében bundázástól csaláson át vesztegetésig sok mindent bevetettek. Az „angol rugósdi” elterjedése eleve a brit világbirodalomhoz és világkereskedelemhez köthető, hiszen sok helyen brit katonák, tengerészek, kereskedők, utazók terjesztették el ezt a csodás sportágat.

A futball és korabeli változatai olyannyira durvák voltak egyébként, hogy hol a vallási vezetők, hol uralkodók tiltották be a halálos áldozatok és a sport ürügyén nyomorékra vertek miatt – de ne menjünk ennyire vissza az időben! Az 1920-as évekre kitermelődött európai diktátorok közül Adolf Hitler nem volt kimondottan futballőrült (egészen másfajta őrült volt), de nagy port vert fel az az eset, amikor 1938-ban az angol válogatott miatta is náci karlendítéssel üdvözölt egy másik kedélyes tömeggyilkost, Joseph Goebbelst. „Egyetlen esemény sem okozott a brit sport történelmében ekkora megdöbbenést és vitát” – írta nemrégiben az esetről De Coubertin c. könyvében James Corbett.

Az első politikus, az első diktátor, aki felismerte a futball erejét, az olasz Benito Mussolini volt, aki például az 1938-as vébédöntőre a magyarok ellen a „Győzelem vagy halál!” felkiáltással küldte harcba a címvédőként érkező Giuseppe Meazzáékat.

„Négy gólt kaptam, de legalább megmentettem az életüket” – mondta a mérkőzés után rezignáltan kapusunk, Szabó Antal. De fasiszta karszalag, fekete mez, hazai vébé mindenáron való megnyer(et)ése, stadionépítési program is szerepelt Mussolini étlapján; az első vb-győzelem után pedig házi újságja a rendszerhez hasonlította a válogatottat, mondván, mindkettő jellemzője a „harmónia, rend, fegyelem, bátorság”. Olaszországban később Silvio Berlusconi is mesteri szinten fonta össze a politikát, a médiát és a futballt.

Spanyolországban Franco tábornok követett el mindent a Barcelona elnyomásáért és a királyi klub, a Real Madrid sikereiért, előbbit olyan lépések mutatták, mint a klub szélsőbalosnak kikiáltott elnöke, Josep Sunyol lelövetése vagy a klub címerébe a katalán helyett a spanyol zászló beapplikálása.

„Amikor a Barcelona bajnokságot nyer, képzeletben győzedelmes hadsereggé válunk, amely a Diagonal sugárúton szembemenetel Franco tankjaival. Ám az 1939-ben történtekkel ellentétben meg is állítjuk őket, lövéseikre himnuszunkkal válaszolunk, és a katonák dühtől eltorzult arcába nevetünk” – mondta néhány éve Oleguer Presas, a Barcelona védője, utalva arra, hogy a sebek arrafelé sem gyógyulnak be könnyen.

Sztálin nem volt sportember (pontosabban ő egészen kellemetlen dolgokból űzött sportot), sokáig azt az elvet vallotta, hogy addig nem engedi ki külföldre a sportolókat, amíg azok győzelme nincs biztosítva. Erről sokat beszélhetnének az 1952-es olimpiáról hazatérő labdarúgók, akiket kis híján kivégeztek hazaárulásért, ugyanis kikaptak a „láncos kutya” titóista jugoszlávoktól. A válogatott zömét adó CDKA-t megszüntették, játékosait szétszórták más egyesületek között, és bizony borzasztóan örült mindenki, hogy ennyivel megúszták.

A különböző állami szervek követendő mintaként a nagy szovjet testvérnél is egy-egy csapatot patronáltak, így előfordult, hogy egy futballista büntetőtáborban ébredt, ha előző nap rosszkor rúgott rossz helyen gólt. A leghíresebb esett a „szovjet Peléé”, Eduard Sztrelcové, aki nem akart a Torpedótól a Dinamo Moszkvához igazolni, ezért mondvacsinált okokból lágerbe küldték, ahol elgondolkodhatott a kietlen körülmények között a szovjet transzferpiac furcsaságain…

Azon viszont senki sem lepődött meg, hogy Franco nem engedte válogatottját összecsapni a „túloldali” szovjetekkel még egy frissiben verbuvált Európa-bajnokság ürügyén sem; a szovjetek pedig az 1973-as vb-pótselejtezőn a moszkvai döntetlent követően a chilei mérkőzésre a Pinochet-diktatúra elleni tiltakozásként el sem utaztak. A hazaiak szépen begurították az első gólt az üres kapuba, majd várták, hogy a távol maradó ellen középkezdést végezzen. Mindhiába... Ugyanígy politikai felhangja volt a kriptokommunista Észak-Korea meglepetésszerű győzelmének az 1966-os világbajnokságon az olaszok ellen.

Dél-Amerikában 1969-ben egy százórás miniháború tört ki El Salvador és Honduras között, miután az amúgy is robbanásig feszült, feszített ellentéteket a két ország között fegyveres harcokká változtatta egy világbajnoki selejtező. A háborúban napalmot is bevetettek, háromezren haltak meg – ehhez képest Brazíliában a kemény balos dr. Sócrates és társai igehirdetése, valamint a politikusok Peléékhez dörgölőzése „vajas kenyér” volt. A dél-amerikai országokat ellepő németes nevű válogatott játékosok ősei viszont egy sokkal komorabb ok miatt kerültek a kontinensre…

1978-ban az argentin katonai junta gondolta úgy, hogy népe és a nagyvilág megbocsájtja, hogy tízezrek élete árán került hatalomra és maradt ott, ha a válogatott vébégyőztes lesz hazai pályán. A puccsal, tehát erőszakosan az állam élére kerülő Jorge Rafael Videla tábornok segítsége először a magyarok elleni csoportnyitón nyilvánult meg a Törőcsik András, Nyilasi Tibor kettős kiállításában, majd a Peru elleni 6–0-ban csúcsosodott ki. Ez utóbbi állítólag alig 50 millió akkori dollárjába került a rezsimnek – a döntőben aztán kis híján elúszott a befektetés, amikor a holland Rob Rensenbrink nem sokkal a rendes játékidő vége előtt néhány méterről a kapufát találta el. Videla azonban átadhatta a kupát Mario Kempesnek. Kulcsszerepe volt a sikerben a mesternek, César Luis Menottinak, aki a jobboldali katonai diktatúrában nyíltan marxistaként talán fel sem mérte pontosan, hogy mit veszíthet a világbajnokságon, de végül teljesítette a „napi parancsot”.

Nem lehet büszke magára Dél-Afrika fajgyűlölő kormánya sem, emiatt a labdarúgó-válogatottat is kiszűrték a nemzetközi vérkeringésből 1961-ben, sőt az is eltiltás elé nézett volna, aki barátságos mérkőzést vív velük. Az apartheid rendszernek 1994-ben fellegzett be hivatalosan, ekkor került az egykoron börtönbe vetett Nelson Mandela az ország élére. Az olvadás jegyében 1992-ben lejátszhatta első hivatalos mérkőzését a Bafana, mégpedig Kamerun ellen, majd az 1996-os Afrikai Nemzetek Kupáján visszaírta magát a labdarúgás világtérképére, hiszen Clive Barker legénysége hatalmas meglepetésre megnyerte a hazai rendezésű tornát.

Az 1990-es évekre lezajlott, itt bársonyos, ott vérvörös rendszerváltás a futballban is tovább szedte a maga áldozatait. Az 1990-ben rendezett Dinamo Zagreb–Crvena zvezda rangadó a szokásosnál is őrjítőbb hangulatúra sikeredett, a legvégén, amikor kitört a gyepen a borítékolható pogó a szurkolók, a játékosok és a rendőrök részvételével, a horvát Zvonimir Boban „lecantonázott” egy Dinamo-fant püfölő rendfenntartó közeget – ezért aztán nemzeti hős lett egy csapásra.

A szurkolók ezt a rúgást tartják azóta is a horvát függetlenség nem hivatalos elindulásának. Még akkor is, ha a rendőr nem is volt szerb, hanem a boszniai muszlimok közé tartozott, akiknek szegényeknek szintén megtanított ezt-azt a történelem szenvedéstanból, emlékezzünk csak a haláltáborokká változtatott futballstadionokra és a ma még ma is előbukkanó tömegsírokra.

De nehogy azt higgyük, hogy a közelmúltra, napjainkra megtisztult volna a futball a politikától!

Emlékezzünk csak a Husszeinek Irakjára, ahol Udaj Husszein volt a sportélet feje, és egy-egy piros lapért vagy edzéskihagyásért börtön járt. Egy alkalommal a válogatott csapatkapitánya, Habid Dzsaffar szerény teljesítménye miatt került rács mögé. A diktátor kedvenc klubcsapatának ellenfelei tudnának mesélni a félidőben megjelenő, géppisztollyal fenyegető testőrökről, akik a helyes eredményről tartottak egy tömör, de annál velősebb útmutatót. Udaj amúgy nagy taktikus volt, gyakran a szünetben sajátjainak tartott eligazítást, hangszórón keresztül.

Líbiában a rettegett diktátor, Moammer Kadhafi fiacskája, az ereiben édesanyja révén magyar vért is csörgedeztető Szaid a pályákon is megmutatta, hogyan kell ezt a sportot magas szinten űzni, hiszen csakis hatalmas tehetsége miatt jutott el saját csapatból, az al-Ittihadból (egyszerre volt klubtulajdonos, a válogatott karmestere, csapatkapitánya és a szövetség elnöke) a Perugiához. Amikor pályára lépett új csapatában, a La Gazzetta dello Sport „az olasz futball arculcsapásaként” aposztrofálta. Szaid később az Udinese és a Sampdoria keretébe, kispadjára is befizette magát, szerencsére a nagy álomról, a Juventusról le kellett mondania – pedig oda az apja által „összepolitizált” dollármilliárdokból mint résztulajdonos beférkőzött.

Afrika többi része sem a nyugalom bölcsője, a togói válogatottra két éve Angolában szeparatista fegyveresek nyitottak tüzet, most nyáron az Udinese középpályását, Christian Obodót rabolták el egy rövid időre „megélhetési emberrablók”. Algériában már régóta feszült a helyzet a futballéletben: 1957-ben a Francia Kupa-döntőről hazafelé menet a gyarmatosítóval vívott függetlenségi háború kapcsán kivégezték a franciákkal szimpatizáló algériai politikust, Ali Csekkalt. Amikor nem sokra rá kivívta Algéria függetlenségét, sok Franciaországban légióskodó algériai elutasította, hogy szerepeljen az újjáalakuló válogatottban, és rengeteg sportoló menekült Franciaországba a következő években.

Egyiptomban ez év elején 74 halottja és ezer sérültje volt az al-Maszri–al-Ahli rangadó utáni szurkolói háborúnak. Utóbbi csapat ultrái szerint a rendőrség segítette a gyilkosokat Port Szaid utcáin, mégpedig azért, mert éppen ők követelték leghangosabban az arab tavasz után hatalomra kerülő katonai vezetők távozását, a Tahrír téren pedig oroszlánrészük volt Hoszni Mubarak elnök megbuktatásában, akihez a rendőrség zöme lojális maradt. Amúgy az algériai stadionokban is rendre politizálnak a szurkolók, hol vicces, hol vészjósló kórusokkal, és bizony ott is havonta meghalnak a bajnokikat követő csetepatékban – csak éppen ez már nem lépi át a nemzetközi sajtó ingerküszöbét.

Néhány hete hazánk is belekeverte magát az örmény–azeri vitába, pedig ha máshonnan nem, onnan lehetett volna sejteni valamicskét a két ország közötti viszonyról, hogy az UEFA 2006-ban törölte az összesorsolt válogatottak egymás közötti mérkőzéseit, alighanem több száz emberi életet megmentve ezzel. Néha kellemes hírek is érkeznek arról a vidékről a futballal kapcsolatban: amikor Abdullah Gül, a török államfő egy közös páholyban tekintette meg Jerevánban örmény kollégájával, Szerzs Szargszjannal a két válogatott mérkőzését (2008-ban), az azért is fontos momentuma volt a két ország közötti – másfél milliós népirtással terhelt – kapcsolatok helyreállításának, mert 70 esztendeje nem fogadtak ilyen magas rangú török vendéget Örményországban.

A mai Iránban a futballt kedvelők a két legjobb csapat közül politikai alapon választhatnak: a „vörösöket”, a Perszepoliszt a hadsereg, magyarán az állam támogatja, míg a „kékek”, az Eszteghlal (magyarul Függetlenség) a mérnökök, orvosok, azaz a reformértelmiség csapata. A derbiken a békesség kedvéért külföldi sípos emberek tevékenykednek, de a vesztesek azért nem járnak úgy, mint egyesek szerint az észak-koreai szövetségi kapitány a dél-afrikai vb-kudarc után…

Iránban egyébként a britek által elterjesztett futball mindig is szálka volt az iszlamista vezetők szemében mint a modernség, a nyugatiság jelképe. Az 1979-es forradalom után feloszlatták a bajnokságokat, a pályákból legelők lettek (azaz sok NB I-es néző álma teljesült Perzsiában). Ám a fiatalok tiltakozása miatt mindent vissza kellett csinálni, bár a klubok zöme állami irányítás alá került, a nőket kitiltották a stadionokból (mégis sokan álruhában csempészik be magukat). Ma külön bajnokságban, a vallási előírásokat maximálisan betartva azért megmérkőzhetnek egymással a lányok, asszonyok.

Az egyre erősebb válogatott az 1998-as vébén összeakadt az ellenséges Egyesült Államokkal, de szerencsére nem lett baj belőle, később azonban Mahmud Ahmadinezsád elnök a futballra is rátette a maga tenyerét, egy időre ki is zárta országát a FIFA.

Amely nemrégiben a nigériai és a francia politikusokat is felszólította, hogy tartsák tiszteletben a labdarúgó-szövetség önállóságát. Az ír–francia vb-pótselejtezőn paskolt Thierry Henry-gól is politikai hullámokat vetett, amelyek Brüsszelig is elértek, és a két államfő is tárgyalt róla. A közös ukrán-lengyel kontinenstorna előtt is feszült volt a politikai légkör a nyugati állam- és kormányfők, valamint az ukrán kormánypárt között a börtönbe vetett Julija Timosenko miatt, a tornán pedig a történelmi ukrán–orosz és lengyel–orosz ellentétek borították rettegésbe az utcákat. (Olyannyira, hogy ehhez képest a hagyományos angol-francia-német egymásnak feszülések is árnyékban maradtak. Pedig egy közös torna segíthet a múlt feldolgozásában, lásd a 2002-es japán–dél-koreai világbajnokságot.) A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy Vlagyimir Putyin, Oroszország örökös vezetője tavaly együtt sörözött az ultrákkal, barátságosan. A lengyel radikális jobboldali „Jog és Igazságosság”, Jaroslaw Kaczynksi pártja szintén meghitt kapcsolatokat ápol a lengyel ultrákkal. A hírhedt június 12-i „varsói menet” a politikai szakírók szerint tönkretette az elmúlt évek politikai közeledését a két ország között.

Romániában a futball és a politika kéz a kézben jár, emlékezzünk csak a nagy kondukátorra, Nicolae Ceausescura, aki szülőhelyén a sokadosztályú FC Oltból élvonalbeli gárdát faragott, és építtetett ott egy 30 ezres stadiont is. „Emberibb” fia, Valentin a Steauából faragott hatalmi szóval nagy csapatot, és bizony örökké emlékezetes lesz a gárda 1986-os BEK-győzelme. Ma sem fenékig politikai korrektség a román labdarúgás, nemrégiben törvényileg kellett megszabni, hogy legalább a kampánycsend idején nem tehetnek a vezetők politikai kirohanásokat.

Máshol másfajta problémával küzdenek, Franciaországban szintén törvényileg tiltották be a női focistáknak a hidzsáb, a nők haját, mellkasát letakaró fátyol viselését a mérkőzések közben. A múlt héten Putyin is megszólalt a Zenit gigaigazolásainak ügyében (Az a Gazprom pénze, nem az államé! – dörögte); két hete másfél millióan tüntettek Barcelonában Katalónia teljes önállóságáért, és kiderült, hogy az FC Barcelona jövőre a tartományi zászló színeiben, sárga-piros csíkos szerelésben játszik idegenben. A kormányzó jobbközép pártoknak ez természetesen nem tetszik, mint ahogyan a spanyol himnusz általános kifütyülése sem, a Madrid Autonóm Tartomány néppárti elnöke, Esperanza Aguirre korábban azt követelte, hogy ilyen esetekben azonnal félbe kell szakítani a találkozót – akárcsak egy-egy politikai zászló felbukkanásakor. Antonio Basagoiti, a Néppárt baszk vezetője szerint ez hülyeség, és utalt a madridi stadionokban felbukkanó falangista jelképekre, valamint a szélsőségesek által előszeretettel énekelgetett „Baszkok, dögöljetek meg!” (sic!) nótára.

„.. az állampolgáraikat üldöző és olykor öldöklő diktatúrák imádják a nemzeti összetartozás érdekében mesterségesen felpörgetni az élsportot, de főleg a focit. ... Rákosi Magyarországa, Franco Spanyolországa, Pinochet Chiléje, Alfredo Stroessner Paraguaya, az ezredesek Görögországa mind ebbe a kategóriába tartozik” – írja egy blogger, Tokfalvi.

„Habár ma még viszonylag ritka a labdarúgás és egyéb népszerű tömegsportok politikai célokra való tudatos felhasználása, az elmúlt évtizedek eseményei egyre inkább a politikamentes sport naiv eszményképének végső elsorvadását vetítik elénk. A tömeg manipulálása, illetve politikai szolgálatba állítása éppúgy lehet a jóindulatú sportdiplomácia, mint a közös identitásra építő idegengyűlölet eszköze, az adott közösségben vezető szerephez jutó politikai akarat függvényében” – véli A futball ereje c. írásában Laucsek Tamás.

Folytatás következik?