Sapka – Malonyai Péter jegyzete
Akár el is hihetjük, hogy Neymar, azaz Neymar da Silva Santos Júnior mintadiák volt az iskolájában. Vannak fenntartásaim, de szívesen hiszek a Lupe Picasso igazgatónőjének, ha másért nem, hát azért, mert nem csupán az idő szépít meg (sok) mindent, hanem a hírnév is.
| Első osztályú show: Neymar varázsolt a nevével fémjelzett tornán |
Márpedig történhetett és történhet bármi Neymarral, amíg csak világ a világ, mindig téma lesz. És az emlékek visszamenőleg módosulnak, az aktualitásnak megfelelően.
Mert nehezen hiszem, hogy az igazgatónő első élménye a gyerekkel kapcsolatban a futballtudása volt, ritka az a pedagógus, aki a labda közbejöttével kezdi az ismerkedést az új fiúval, ha pedig igen, aligha pozitív megközelítéssel. Mert arra több a példa, hogy a sporttól tiltották a kislányokat, kisfiúkat, nehogy a tanulmányaik rovására menjen a sok játék.
De nem tamáskodom tovább, hiszen Luciene Picassónak minden oka megvan rá, hogy büszke legyen egykori tanítványára. Már csak azért is, mert – olvasva szavait – az is kiderül, hogy átlagos gyerek volt a mai celeb. Voltak tantárgyak, amelyekben kitűnt, s akadtak, amelyekben épphogy csak megállta a helyét – a nagy többség így van ezzel. Nem kételkedem az RM: 0668-as dosszié dokumentumaiban, azt is készséggel elhiszem, hogy a nyelvekért rajongott, a művészeteket, a történelmet, a filozófiát kifejezetten szerette, s az ilyesmivel tényleg együtt jár, hogy a diáknak meggyűlik a baja a reáltárgyakkal, esetünkben a fizikával és a kémiával. A világnak nem is a gyermek Neymarral van baja, ha van, hanem az ifjú felnőttel.
És ez már a jelen. Amikor észre kell vennem a megnyilvánulásaiból, hogy bizony nem sok maradt a történelem, a filozófia és a művészetek iránti rajongásából, mintha elillant volna a varázs, megszűnt az említett tárgyak észrevehető sugallata. Vagy a szerelem nem volt olyan erős, mint az igazgatónő mondja, vagy az elitfutball világa olyan, csak a labdára figyelve torzít(hat)ja a személyiséget. Azt mondja Neymar, már megszokta, hogy mindenért kritizálják, nem is érdekli, ki mit mond. Sértett embert sejtetnek a szavai, aki úgy érzi, hogy – nálunk honos képpel élve – az is baj, ha van rajta sapka, s az is, ha nincs.
Most éppen nincs – mondom, de én nem tanítottam a gyereket.
