Rozsályi örömóda

A súlyos bibliai hitpróba folytatását ismerjük: Ábrahám az apai szív fájdalmától gyötörve indul útnak a kijelölt hegyre, hogy ott Izsákot máglyára fektesse és feláldozza, ám amikor kést emel fiára, engedelmességét látva az Úr megkönyörül rajta, és leállítja mozdulatát. „Ábrahám és Izsák története nagyon erősen kattogott az agyamban a kórházi hónapok során. Két héttel hármas ikreink születése előtt, 2021 júniusában még kint voltam a stadionban a magyar–portugál és a portugál–francia Eb-meccsen, utóbbi életem legnagyobb futballélménye marad. Lent a pályán Mbappé, Griezmann és Cristiano Ronaldo szaladgál, de a kutyát sem érdekli, mert közben a lelátón mindenki a telefonját lesi, figyelve, hogy áll éppen a magyar válogatott meccse ezer kilométerre, Németországban. 

Ez olyan hitbeli és közösségi megerősítő élmény volt, amely sokszor eszembe jutott a következő hónapok megpróbáltatásai során. Két héttel a meccs után, jóval idő előtt, a terhesség 26. hetében jött világra három lányunk. Sokáig életveszélyben voltak, 63 nehéz nap után engedték ki őket, de egy hónapra rá ketten visszakerültek a kórházba. Flóra lányomat megtámadta a koraszülöttekre különösen veszélyes RSV-vírus, tizennégy napig tartották lélegeztetőgépen, inkubátorban. Volt olyan, hogy hat orvos vette körül, és engem kiküldtek a kórteremből, hogy ne halljam a diagnózist. Azt az érzést senkinek sem kívánom. Akkor is bevillant Ábrahám és Izsák példája, és az, hogy most minket is próbára tesz a Jóisten.”

„A próbatételtől félni nem kell, aki hisz, erősebben jön ki belőle. De ehhez a hit elengedhetetlen. Nem véletlen, hogy az evangéliumban Jézus a csodatételei előtt megkérdezi a másiktól, hisz-e a gyógyulásban. A retinámba égett 2002-ben a tévében látott jelenet, ahogyan a jokohamai stadionban a megnyert vb-döntő után a friss világbajnok brazil válogatott tagjai kört formáznak, letérdelnek és összekapaszkodva imádkoznak. Hit nélkül nehéz.”

„Gondolhatunk Jób bibliai példájára is, aki miután mindenét elvesztette, megszaggatta ruháit és így imádkozott: »Mezítelen jöttem ki anyám méhéből és meztelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!« Így álltunk hozzá mi is feleségemmel, Kittivel. Felkészítettek a kórházban arra, hogy elveszíthetjük Flórát. Tudtuk, hogy bármi történik vele, nem roppanhatunk össze, szülőként felelősségünk van kétéves bátyja és két ikertestvére felnevelésében. Jézus nem ígérte soha, hogy könnyű lesz. Meg vagyok győződve arról, hogy hitem megerősödött a kórházban, és hogyha meghalt volna Flóra, akkor is ezt mondanám.”

Rozsály hétszáz lelkes falu a szatmári vidéken, néhány kilométerre az ukrán–román–magyar hármas határtól. Itt beszélgetünk a görögkatolikus parókián ifjabb Obbágy Lászlóval, vagy ahogy a környéken ismerik, Lacus atyával. Személyes honlapjának címében is beceneve szerepel (lacusatya.blog.hu), a Nemzeti Sport felületeként működő hajdani Népsport-blogfelhőn kibontakozó oldal fő területe a lelkiélet és a sport. Utóbbi Rozsályban hagyományosan erős téma, a sok évtizedre visszatekintő röplabdaéletről és a falusi sportmisszió apostolaként emlegetett Laczkó János egykori igazgató-tanító történetéről nyári riportunkban magunk is írtunk. Júliusban a Hátsó füves futballmentő túra keretében lépett pályára újra a 2008-ban feloszlott nagypályás rozsályi labdarúgócsapat, amely azóta is hétről hétre kifut a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei III. osztály bajnokságában. Egyelőre idegenben játssza a találkozóit, a felújítás alatt álló saját pálya éppen füvesítés utáni állapotban várja a tavaszi újrakezdést, a görögkatolikus atyával tett helyszíni szemlénk nyomán immár papi áldással megszentelve. S hogy miként vette a falu népe, hogy újra él a rozsályi csapat? „Vegyesen – hangzik a józan válasz. – Van, aki jól fogadta, van, aki közömbösen. Fiatal kezdeményezés ez, ki kell még forrnia magát, a község életében pedig akkor hozhat változást a futball visszatérése, ha a csapat már a meccseit is itt játssza majd.”

Noha csak 2020-ban költözött Rozsályba, a helyi kötődések meghatározó szerepéről kevesen tudnak hitelesebben beszélni, mint ifjabb Obbágy László atya, aki sokgenerációs papcsalád leszármazottjaként családi ösztönzést is merített a közösségépítésről. Nagyapja alapította valamikor a Hernád menti kis falu, Pere futballcsapatát (megszűnt 2002-ben), édesapja a Szent Antal Esztergomi Ferences Gimnázium, vagyis a „Franka” növendékeként játszott az Üllői úton egy rendhagyó edzőmeccsen, sőt az életre szóló Fradi-szeretet ösztönzőjeként „...gólt is lőtt Géczi Pistának, Novák Dezső mellől”, vendéglátónk pedig kapusként a Központi Papnevelő Intézet kispályás csapatát és a görögkatolikus papok válogatottját erősítette.

A játék iránti vonzalma azonban mélyebb, szerteágazóbb néhány kedves meccsemlék dédelgetésénél, az érdeklődés lenyűgöző bizonyítéka a rozsályi paplakban a falon lógó feszület és a Ferenc pápától kapott áldásról kiállított oklevél mellett a könyvespolcon sorakozó számos futballkötet. És megint jönnek a kórházi reflexek: mint meséli házigazdánk, valamiért különösen ösztönzőleg hatott rá a kritikus hetek során a Jürgen Klopp-, illetve Diego Maradona-könyv, új szerzeményei közül pedig leginkább A Szoboszlai-sztori és a Csendben a csúcsra című Gulácsi Péter-portré mozgatta meg képzeletét.

A válogatott kapus élettörténetéről, küzdelmeiről szólva megint a próbatételekre kanyarodik a beszélgetés. „Nincsen ember, akinek az életében ne lennének keresztek. Csak nem mindegy, hogy te azt a keresztet akarod, mered-e hordozni, vagy megpróbálod félredobni, szabadulni tőle. Beethovennek van egy nagyon szép mondása, így szól: »Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek.« Én is ebben hiszek.”

És ebben hisz társa, a családi archívum esküvői képein Lacus atya oldalán, a nyíregyházi stadion gyepén mosolygó Kitti is. Amatőr sportolóként, félmaratoni futóként kicsiszolt fegyelme, keménysége segített neki, amikor két éve a szervezetében cisztákat találtak, és kemoterápiás kezelésen esett át, miközben odahaza kisfia, Teodor és folyamatos odafigyelést, gyógytornát, fejlesztést igénylő három apró lánya, Flóra, Janka és Míra várta. 

A kacskaringós ösvények erős tanulsággal szolgáltak: „Egy percig sem adtuk fel, és ezért nagyon hálás vagyok feleségemnek. A remény évében talán nem árt beszélni arról, hogy ahogy tapasztalom, az emberek egyre sötétebben látják a világot. Ha az elmúlt öt év történéseire, a Covidra, a bezárkózásra, a háborúra vagy akár a válogatottal kapcsolatos élményekre gondolunk, sokan hajlamosak a negatív jelenségeket felerősíteni. Pedig mindig, a legnagyobb nehézségek közepette is van miért hálásnak lenni.”

Elköszönünk az atyától, autónkba szállunk, a csendes határszéli faluból elindulunk vissza, a nyüzsgő nagyváros irányába. A déli harangszó utolsó kondulásai hallatszanak, elsuhanva a rozsályi óvoda felől egy édesanyát látunk közeledni éppen, kezét fogja három pöttöm, mosolygós, egészséges kislány. Az autórádióból a Bartók szól, és mintha átérezné a rozsályi pillanat erejét, a műsorvezető éppen Ludwig van Beethoven 9. szimfóniájának negyedik, záró tételét konferálja fel. Az Örömódát.