Mellékfoglalkozás – Mohay Gábor publicisztikája

Éreztem, hogy a volt válogatott Vasas-csatár, az újságírással próbálkozó Gass István már nem ér el, megtoltam a labdát a két televíziós, Kopeczky Lajos és Knézy Jenő között, aztán fel sem nézve kapura lőttem. A rádiós Szalóczy Pál hiába nyújtózkodott, gól! Tapsolt a közönség, győztünk mi, győri újságírók egy régi-régi Képes Sport-kupa teremtornán.

Mert a sportújságíró is játszik. Szinte mindegyikünk ábrándozott fiatalkorában sportsikerekről, zsúfolt lelátók előtt szerzett győztes gólokról. Aztán beértük azzal a hivatással, amelyről néha egymás között megállapítottuk, hogy műveléséhez, lapzártákhoz, szerkesztőségi afférokhoz, klubokhoz, szövetségekkel való viszonyhoz nem kevés megalkuvás is szükséges. De az álmok „mellékfoglalkozásban” megvalósítására ott voltak a sportpályák: játszani, futni, passzolni, gólt lőni több mint öröm, egyben erőgyűjtés, feltöltődés – igazolják ezt az utóbbi évek sportújságíró-találkozóinak heves, sérülésektől sem mentes kispályás küzdelmei. 

Jó néhány tornán volt szerencsém részt venni a korábbi évtizedekben, mindegyikhez történetek, humoros emlékek kapcsolódnak. Pozsonyi kollégáinkkal is akadt néhány közös élmény. Az első autós szlalomverseny volt valahol az ő környezetükben, sosem felejtem, hogy akkori főszerkesztőnk nem kis derültséget keltve, kuriózumnak számító R16-os kocsijával minden bója előtt használta az irányjelzőjét. Később aratóünnepre hívtak meg minket a városhoz közeli Fél (Tomásov) községbe. Nagypályás csapatunk a hajrában hiába tudott egyenlíteni, a hátralévő néhány perc elegendő volt arra, hogy a szándékosan elengedett leshelyzetek egyikéből kapott góllal kiessünk. Az esti banketten azonban sikerült nemes bosszút állni: egyik kószáló játékosunk rájött, hogy az alagsorban lévő új tekepályán pénzben játszanak a helybeliek. Akkoriban e sorok írója már túl volt tekepályafutása hazai zenitjén, de néhány szándékosan elhibázott dobás elegendőnek bizonyult a párosunkkal tétre fogadáshoz, „élesben” aztán az egész csapatnak bőven jutott az elnyert korsó sörökből. Egy időben jó viszonyt ápoltunk a bécsi kollégákkal is, Győrben a MÁV-DAC stadionjában alaposan elpáholtak bennünket, ezért a visszavágóra „kölcsönvettük” az ETO-ból a játékot már abbahagyó Győrfi Lászlót, az ő góljaival alakult ki a döntetlen. Miután az autóbuszt az említett vasutasklub bocsátotta rendelkezésre, jött velünk a klub elnöke is, aki a végén szeretett volna néhány percet játszani. Három perc volt hátra, amikor beszaladt a Hanappi-stadion edzőpályájának közepéig, ott a combjához kapott, és húzódással le is sántikált a gyepről…

Előfordult győri rendezvényen, hogy a kezdés előtt a fővárosi közéleti csapatból mindenkihez odament és bemutatkozott a tévéből jól ismert Juszt László. A végén tűnt fel, hogy egy percet sem játszott, kiderült: a bemelegítés végén Achilles-ín-sérülést szenvedett, és mentő vitte kórházba. Az egykoron a Népstadionban telt ház előtt rendezett színészek–újságírók találkozók a nyolcvanas évek végére elveszítették vonzásukat, 1988 augusztusában alig két-háromezer néző előtt pályára léphettem a színművészek ellen az MTK-pályán, amelyet korábban kedvenc labdarúgóm, Hidegkuti Nándor miatt tartottam szentélynek. Bemutatkozásom nem hagyott nyomot a gálameccsek történetében, viszont az ellenfél hátvédjével, Nemcsák Károllyal vívott párharc, ha nem is mindennapi, de azóta is tartó távoli barátságot eredményezett a későbbi színidirektorral.  Az akkori újságírói csapatból Hegyi Iván technikai tudása, cselezőkészsége emelkedett ki, neki köszönhetően még gólt is szereztem egy teremtornán, és az ő játéka volt a döntő a Blikk újság, valamint annak munkatársa, a korábbi NB I-es játékos, Kiss László által 1995 tavaszán kezdeményezett kormány–sajtó futballtalálkozónak. Csapatunk pontosan öt sort tudott a Fáy utcai csarnok parkettjére küldeni, az egyik ötösben Farkasházy Tivadarral és Geszti Péterrel szerepelhettem együtt, utóbbi távoli, célt tévesztett lövésekkel hívta fel magára a figyelmet.

Egy időben hetente ott lehettem a régi Budapest Sportcsarnok alagsori termében tartott edzéseken. A baj 1995 októberében következett be, a zürichi Svájc–Magyarország Eb-selejtező (3–0) előtt az egyetemi sporttelep esőáztatta műfüves talaján a második félidőre állhattam be, három perc után kifordult bokával vittek a klinikára: a részleges szalagszakadás következtében két hétig kellett viselnem a nálunk még újdonságnak számító könnyű műanyag csizmát. Este a válogatott is csalódást okozott, sovány vigaszt jelentett, hogy a kint élő Bodonyi Béla, valamint az exrealos Uli Stielike társaságában nézhettem a vergődésünket, amely után még én vezettem haza kollégánk, Vajda Gyuri Suzukiját… 

Egészségügyi gond vetett véget a tekepályafutásomnak, viszont megnyitotta a kaput a mindig is kedvelt labdarúgás felé, élve Tóth Lajosnak, az ETO korábbi kapusának az intelmével, hogy „a sportújságíró akkor lehet hiteles, ha maga is játszott és érzi, érti a játék közbeni szituációkat”. A véletlen hozta úgy, hogy kevés cseréjük miatt az ETO-ban debütálhattam az „ovális stadionban” rendezett majálison, a MÁV-DAC elleni mérkőzésen. Néhány perc után messziről, lesz, ami lesz, kapura lőttem, és mit tesz isten, a labda a lécről vágódott le. Ez lett az ajánlólevelem, mert a csapat vezetői, előbb Stolcz János, majd a népszerű énekes, Freddie nagyapja, Fehérvári Alfréd, utána Pénzes Mihály jóvoltából szinte kibéreltem az akkor divatba jövő jobb oldali futó szerepkört. A szó szoros értelmében hozzám tartozott az oldal alapvonaltól alapvonalig, a rutinos, technikás játékosok szívesen futtatták maguk helyett a labdát – és a közéjük keveredő amatőrt.

Elvégezhettem a szögletrúgásokat, két gólom különösen emlékezetes maradt. Ásványrárón balról Magyar Lajos adott be, üresen érkeztem, nem tudtam eldönteni, hogy fejjel vagy lábbal továbbítsam kapura a labdát. Döntött a pálya: az ötös előtti gödörből a mellemre, onnan a hálóba pattant a labda. Abdán villanyfényt avattunk, Póczik József indított a jobb oldalon, a tizenhatos magasságából kapu elé szándékoztam emelni, ám az engedetlen labda a jobb felső sarokban kötött ki. Dénesfán a korábbi válogatott kapus, Tóth László labdával a kezében megkérdezte, hogy nem félek-e? A nemleges válaszra nekem dobta, és innen kezdve már indíthattam támadást is.  Egy másik községben, Bősárkányban fiatal ellenfelünk elkezdett rohamozni, mire az idősebbik Somogyi József odaszólt: „Nyugi, hagyjuk őket játszani!” Igaza lett, húsz perc után mi vezettünk 2–0-ra. Hóesés, bokáig érő latyak fogadott bennünket az észak-olaszországi Vipitenóban, ahol két perccel a vége előtt döntetlennél holtbiztos helyzetet hagytam ki. Passauban Mörtel Béla erővel középre lőtt labdájába húsz méterre a kaputól beletettem a fejem, a kapufa mentett, de akkor jöttem rá, miért állítja az orvostudomány a sok fejelés káros hatását… 

Örömmel töltött el, hogy a hosszú ideig az év első rangos tornájának számító salgótarjáni Gabora Gála góllövői között is megtalálhatták a nevemet. Kár, hogy a fiatalon távozott Gabora János után nem követte senki a rendezésben. Mi pedig az ETO-nál az idő múlásával egyre inkább a kisebb igénybevételt jelentő, ám mindenképpen hasznos, Palotai Károlyék által meghonosított lábtenisznek hódoltunk. Nem az általánosan elfogadott szabályok szerint, igaz, teremben, de teniszhálóval, játéktérként a teniszpálya adogatóudvarainak használatával, általában négy a négy ellen: vérre menő csaták, „mozgó” vonalak, anyázások egészen a játékot követő fehér­asztal melletti engesztelésekig. A technikai vezető Horváth Béla „leütései”, az olimpiai bajnok Keglovich László ejtései, Hannich Péter erős fejesei élményszámba mentek. Míg el nem fogadtak, kénytelen voltam bal oldalt hátul játszani, és ehhez nem túl fiatalon valahogy meg kellett tanulni rúgni ballal is, mert hamar megkaptam, hogy ezt a labdát egy letűzött karó is visszaadta volna. Később azután egészen a mindenkit sújtó sérülésekig, protézisbeépítések veszélyéig kiérdemeltem a jó feladó jelzőt.

Mára a fiatal edzői nemzedék vette át a helyünket, más, modernebb lábtenisszel. Nekünk maradt a nosztalgia…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!