Kárpátalján némán dobbant a szív

Kinek szurkolsz? – na, ezt nem kérdeztük meg Kárpátalján a magyar–ukrán Nemzetek Ligája-találkozó kapcsán. Megtanultuk a mérkőzés előtti napokban az alapszabályt.

Nem is írjuk le, hogy miért volt érdemes kerülni a kérdést. Fő a biztonság. Nem a miénk, hanem azoké, akiktől megkérdeztük volna. Akik ukrán állampolgárként élnek egy háború sújtotta, aggodalommal, bizalmatlansággal terhelt országban, ahol egy-egy óvatlan megjegyzésnek, meggondolatlan gesztusnak beláthatatlan következményei lehetnek. Jobb nem kísérteni a sorsot, a kárpátaljai százötvenezres – a háborús elvándorlás következtében egyesek szerint már inkább csak feleannyi – magyarság a kényes faggatózás nélkül is épp eléggé őrlődik a történelem mázsás malomkerekei között.

A szavak felesleges kellékek, ha a válasz úgyis szívben dől el.

Amióta 2014-ben megtámadta Oroszország Ukrajnát, különösképpen amióta 2022-ben a katonai konfliktus intenzív háborús állapottá fokozódott, a hétköznapok viszonyai megváltoztak: a közvetlen veszélyhelyzet, a testközelből átélt tragédiák, a kétélű politikai üzenetek, a túlélési ösztön parancsa, a levegőt megülő gyanakvás rátelepedett a lelkekre.

„Meg kellett tapasztalnunk, hogy az ember mindent, de mindent képes megszokni” – hallottuk az elmúlt években többször is a keserű közöny hangját, a nehézségek elviselésének egyetlen útmutatását Ukrajnában élő ismerőseinktől. Ahol nem rándul görcsbe a gyomor a légiriadó szirénái hallatán, mert a gyomorgörcs már a mindennapok alapállapota, ott minden más értelmezést nyer.

Egy magyar–ukrán válogatott futballmérkőzés is.
 

VOLT OLYAN FUTBALLCSAPAT, AMELY ÁTÚSZOTT A TISZÁN

„Juj, de boldog lenne a férjem, ha itt lenne!” – csillant fel a beregszászi menzán a szakácsnő szeme, amikor az ebédet megköszönve elmondtuk neki, hogy a Nemzeti Sport riporterei vagyunk. Majd amikor óvatosan puhatolóztunk, hogy egyébként hol van az embere, elfátyolosodott a tekintete: „Egy határral arrébb…”

Vagyis Magyarországon. Ahová ezrek menekültek át az elmúlt években, így vagy úgy. Ha nem a határon, engedéllyel és érvényes dokumentummal, akkor másként. Óhatatlanul eszünkbe jutnak a szívbe markoló történetek, amelyeket az elmúlt években hallottunk magyarországi határmenti falvakban szökési kísérletekről, kegyetlen sorsokról, kiszolgáltatott emberi helyzetekről, úszni nem tudók vergődéséről . Vagy arról a szerencsétlen fiatalemberről, aki lebukása után, a folyóparton térdre vetette magát a határőr előtt, és zokogva könyörgött felfegyverzett elfogójának, hogy ne vigye be őt a gyűjtőállomásra. Mindketten pontosan tudták, hogy hiába a jóakarat, a hivatali társak, hatósági kamerák jelenlétében nincs választási lehetőség. És azt is, mi lesz a következmény: akit sikertelen szökési próbálkozás után visszatoloncolnak, azonnal viszik a frontra.

Mesélték azt is, hogy egy kárpátaljai város futballcsapata úgy, ahogy van, átúszott a Tiszán. Vasárnap még bajnoki meccset játszottak a fiúk, hétfőn már együtt tempóztak a folyón. Talán nem véletlen, hogy előzőleg éppen ugyanennél az együttesnél fordult elő egy nagy vihart kavaró, elrettentő eset: az egyik labdarúgót a mérkőzés előtti órákban fogták meg és vitték el a seregbe. Az ügy azért is szembeötlő volt, mert a regionális futballvezetők és a hatóságok között tudvalevőleg él egyfajta megállapodás arról, hogy meccsnapon a pálya környékén nem ellenőrzik a játékosokat.

Manapság a mentesítő papír megszerzése a 25 és 60 év közötti férfiak körében sok esetben szó szerint élet-halál kérdés. Aki nem tudja igazolni, hogy nagycsaládos édesapa, gyakorló pedagógus, aktív idősgondozó, közszolgáltatást ellátó intézmény nélkülözhetetlen alkalmazottja vagy az egyéb kivételt jelentő kategóriák valamelyikébe esik, arra a hadkiegészítő parancsnokság emberei bármikor rajtaüthetnek. És a hatóság dolgozik is rendesen, ottjártunkkor éppen egy szemüveges, túlsúlyos fiatalember családtagjai telefonálgattak kétségbeesve ismerőseiknek, hogy miként bizonyíthatnák utcáról elvitt rokonuk katonai alkalmatlanságát. A városokban kialakított Hősök tere fekete márványportréi, fájdalmasan sorakozó gyászfeliratai, friss emlékzászlói, gyertyái tanúsítják, a közvetlen fronttól távoli Kárpátalja is egyre többeket sirat. A régió célpontjait érő négy-öt orosz drón-, illetve rakétatámadás pedig figyelmeztetett, hogy a nyugati országrész nyugalma nagyon is viszonylagos.

 

NÉPTELEN UTCÁK, CSENDES SZURKOLÁS, KÉNYSZERMAGÁNY

„Itt nem lakik senki. Itt sem. Itt egy öreg néni. Itt senki. Itt senki. Ide csak hazajárnak. Itt két nyugdíjas. Itt senki. Itt senki. Itt senki…” – mutogatja az autóból egy falusi utca házait kalauzunk, és a gazzal felvert kertek, elhagyott épületek keserves magánya másutt is árulkodik a kizökkent időről. Van olyan négyezres település, ahol fényes nappal senkitől sem tudtunk útbaigazítást kérni a futballpályához, mert a kihalt utcákon csak egy magányosan elsiető hat-hét éves kislányt, egy riadtan fejkendőjébe burkolózó anyókát és egy bekötött karú, kerítésnek támaszkodó, bizonytalan állapotban mélázó öregurat láttunk. Akinek nincs mentesítése, sok esetben ötödik éve nem mer kilépni otthona kapuján. Szobában molyolással, hátsó kertben szöszmögéssel és nyomasztó gondolatokkal próbál túlélni eszelős kényszermagányában.

„Amikor 1992-ben először rendeztek ukrán–magyar válogatott mérkőzést, Ungváron minden további nélkül szurkolhattunk nyíltan a magyaroknak” – érzékeltette egy idősebb kárpátaljai úr, hogy harmincnégy év elteltével mások a viszonyok. Érdekes ez a szurkolói identitáskérdés Kárpátalján, fekete-fehérben, elvágólagosan gondolkodni téves, sőt veszélyes a népek 13 ezer négyzetkilométernyi olvasztótégelyében, ahol az együttélés gyakorlatát évtizedek, évszázadok csiszolták ki.

AZ EGYIK ÖLTÖZŐ KÉK-SÁRGA, A MÁSIK PIROS-FEHÉR-ZÖLD

A térség mindenkori megítélését bosszantóan torzítják a politikai hullámok. Helyben hallott hasonlattal: „A baj az, hogy sokszor úgy érezzük, Budapest és Kijev futballmeccset játszik, amelyben a labda a kárpátaljai magyarság.

Jártunk Szerednyén is, ahol a budapesti pénzből kiépült, éppen gyermekedzésnek otthont adó, a háttérben mariupoli menekültek konténerszállásaival szegélyezett sporttelep egyik öltözője ukrán, a másik magyar nemzeti színekben pompázik.

Miközben a munkácsi cserkészházba meghirdetett meccsnézésre igyekeztünk a péntek esti magyar–ukrán előtt a Técsőről a kilencvenes években Magyarországra települő újságíró, Gazda Albert 2012-es gondolata ötlött fel: „Kárpátaljáról gyakran el kellett menni. De mindig volt olyan is, aki maradni akart. Eddig mindig az utóbbiak voltak többen, és ahogy kinéz, ez soha nem fog megváltozni. Maradni – lehet, hogy az az igazán valami. De lehet, hogy valami ez is, az is. Mindenesetre, amikor a határon túli magyar határon belüli magyarrá változik, attól kezdve úgy érzi, magyarázattal tartozik. Sokáig úgy érzi. De hát kinek? És minek? És különben is: egy határtalan Európa, az lebeg előttünk, nem igaz? Ehh: élünk, és fúj a szél, ennyi az egész.”

Ha csak ennyi lenne… Élünk, amíg élünk, de a szél egyre veszettebbül süvít.

FERDE PÁLYA, MEREDEK VIDÉK

Fárad az anyag, foszladoznak a műanyagvonalak, öregszik a híres futballpálya-installáció a hegyoldalban. Még a 2012-es, lengyel–ukrán közös rendezésű Európa-bajnokság előtt alakították ki a látványosságot az Ungvárról Munkácsra vezető főút mellett. Aztán a 2024-es Eb előtt aktualizálták a háttérben a tábla feliratát, időközben megjelent egy-két szerelmes graffitiüzenet is a plexifalon, egyébként minden a régi. Illetve annyi változott, hogy amíg a 2012-es fényes időkben úgy tetszett, erősen lejt a terep, ma már inkább kegyetlenül meredeknek látszik.

 

MUNKÁCSI MECCSHANGOK

„Attila fotót küldött Pestről!” – mutatta fel telefonján a Puskás Aréna lelátóján pózoló ismerős képét valaki a munkácsi teremben összeverődött meccsnéző társaságnak, mire jött a kiáltás: „Persze, hogy vigyorog! Szabad ember, múlt héten töltötte a hatvanat.” Hatvan év Ukrajnában a hadkötelesség felső határa…

A kárpátaljai valóság beszüremkedik a helyi cserkészszövetség székhelyére is, a szinte kizárólag idősebb férfiakból álló drukkerkör hangjai lélektani helyzetjelentéssel értek fel. „Ezek be vannak szarva! Mi van, drónokat várnak?” – hiányolta egy öblös hang a bátorságot. Schäfer András fejsérülésére kapott úszósapkája általános derültséget keltett („Na, ezt jól megúszta…”), a Szoboszlai Dominikkal szemben elkövetett, gyanúsan kemény belépő után csattant a szó: „Varroda! Helló, bíró, varroda!” Az első félidő hajrájában, az ukrán vezető gól után egy úr kisietett a jó levegőre, fújt egyet a csillagok alatt. A kárpátaljai csillagok állása azonban manapság kifürkészhetetlen – a munkácsi éjszakában csak a 0–1-es budapesti végeredmény tény.