Tokmac Nguennek hiányzik a Ferencváros, és tudja, ez az érzés sohasem múlik el

– Milyen az élet Japánban?
– Itt most este hét óra, egyedül vagyok idehaza – válaszolta lapunknak adott interjújában Tokmac Nguen, aki 2019-ben érkezett a Ferencvárosba, 2024 tavaszáig volt a zöld-fehérek futballistája, az idén nyár óta pedig a japán Tocsigi labdarúgója. – A családom egyelőre Norvégiában maradt, a terv szerint januárban jön utánam. Nem jó egyedül lenni, ezt nem is akarom szépíteni, de közben igyekszem megismerni az új környezetemet. Japán nagyon más, mint azok a helyek, ahol korábban éltem.

– Volt már olyan íratlan japán szabály, amelynek megszegésére csak csapattársai reakciójából jött rá?
– A nagyobb galibát egyelőre elkerültem. Furcsa, de itt az öltözőbe sem szabad utcai cipőben belépni. Előfordult, hogy megfeledkeztem róla, s amikor a tekintetek rám szegeződtek, nyomban hátráltam is kifelé. Azt is meg kellett szoknom, hogy nem szokás borravalót adni, mert kellemetlennek érezhetik.

– És mi a legjobb benyomása?
– Ami az első pillanattól magával ragadott, az az emberek kedvessége. Ha segítségre van szükség, azonnal ott terem valaki, különösen ha látják, hogy külföldi az illető. Hihetetlen, mennyire figyelnek egymásra.

– Igaz, hogy a japánok nemigen beszélnek angolul?
– A csapattársaim közül is sokan csupán japánul tudnak, a keretben rajtam kívül szerepel brazil, horvát és dél-koreai is. A brazil sráccal és az angolul beszélő ausztrál-japán játékosokkal töltöm a legtöbb szabadidőmet. 

– Mi vonzotta Japánba?
– Mindig is érdekelt az ország kultúrája, a filmjei, ráadásul több barátom is futballozott itt, mindegyiküktől csupa jót hallottam. Már a ferencvárosi éveimben is hívott egy japán klub, busás fizetést ajánlott, akkor végül a szívemre hallgattam, maradtam a Fradiban. De azóta motoszkált bennem, hogy szeretnék ide eljutni.

– Ha visszaforgathatná az idő kerekét, akkor is nemet mondana arra az ajánlatra?
– Szerettek, tiszteltek és bíztak bennem a Ferencvárosnál, én pedig boldog voltam. Sokan a több fizetést választották volna, de nekem sohasem kizárólag a pénz számított. Szenvedélyes vagyok, ha jól érzem magam valahol, nehezen fordítok hátat.

– A japán hétköznapokkal is megbarátkozott?
– Alakul… Azt még mindig furcsának találom, hogy itt bármikor képesek rizst enni: reggelire, ebédre és vacsorára is. A szusit nagyon szeretem, a klubban készítenek is nekünk, de én nem próbálkozom vele a konyhában, tuti, hogy levágnám az ujjamat. Pálcikával viszont már tudok enni.

JÓ, HOGY NEM FARAGTAK BELŐLE MÁS LABDARÚGÓT

– Előzőleg Svédországban, majd Szaúd-Arábiában játszott. Miért ért véget olyan hamar a szaúdi időszak?
– Kiestünk az Al-Ohduddal, a külföldiek többségének csak az idény végéig szólt a szerződése – az enyém is. Ennyire egyszerű a történet, még ha kívülről furcsának is tűnhet, hogy januárban megérkeztem, a nyáron pedig továbbálltam. Mondjuk az edzőváltás sem segítette a helyzetemet, egy hónap után elküldték azt a szakvezetőt, aki a klubhoz hívott. Az új tréner azt szerette volna, hogy mélyebben, gyakorlatilag hatosként futballozzak. Ez nem az én világom. Támadó vagyok, a gólszerzés motivál. Azzal senki sem járt volna jól, ha más típusú játékost próbálnak faragni belőlem.

– Tényleg sokat fejlődött a szaúdi bajnokság?
– Rengeteget. Egy csapatban tíz külföldi is szerepelhet, a kluboknak pedig annyi pénzük van, hogy kiváló futballistákat szerződtethetnek. Cristiano Ronaldo Al-Naszrja ellen nem léptem pályára, az Al-Hilalt viszont a térség legerősebb csapatának tartom. Nemrégiben még ott játszott Karim Benzema, jelenleg többek között Théo Hernandez, Rúben Neves, Szergej Milinkovics-Szavics, Kalidou Koulibaly és Jaszin Bunu is a keret tagja, ők egyaránt magas szintet képviselnek. Mindamellett még mindig érzékelhető a különbség a szaúdi klubok és Európa legjobbjai között.

– A Ferencváros ismét nemzetközi kupasorozat főtábláján, az Európa-ligáén szerepel. Látta a Celtic elleni győzelmet?
– Glasgow-ról nekem is vannak szép emlékeim, 2020-ban az én gólommal nyertünk a Celtic Parkban. Az összefoglalót láttam a mostani találkozóról, nagyszerű eredményt ért el a csapat. A nyáron több játékos is távozott, az FTC mégis újra ott van az Európa-ligában, és jól teljesít. A bajnoki címért viszont már sokkal nagyobb a küzdelem, mint amikor én Magyarországra érkeztem, anno a Videoton volt az egyetlen kiemelkedő vetélytárs.

– Nem hiányzik a Fradi?
– Dehogynem. És ez az érzés sohasem múlik el.

– Jó néhány edzővel dolgozott együtt a Ferencvárosban. Szerhij Rebrovot Peter Stöger váltotta, majd érkezett Sztanyiszlav Csercseszov, Máté Csabával ugyancsak eredményesen futballozott az együttes, majd érkezett Dejan Sztankovics. Melyiküket tartja a legjobbnak?
– Cseles kérdés… A Ferencvárosnál csupa karakteres edzőm volt, de ha mindenképpen ki kellene emelnem valakit, Szerhij Rebrovot és Sztanyiszlav Csercseszovot mondom. Előbbi szakmailag emelkedett ki, utóbbi pedig emberileg. Csercseszov állt hozzám érzelmileg a legközelebb, rendkívül jó volt a kapcsolatunk, éreztem, hogy bízik bennem, és nyugodtan mondhatom, tiszteltük is egymást, a nehéz pillanatokban is mellettem állt.

– Mi a legszebb emléke az öt ferencvárosi évéből?
– A Bajnokok Ligája-csoportkörbe jutás. Talán a második teljes magyarországi idényem volt a legjobb: alapember lettem, játszhattam a Barcelona, a Juventus és a Dinamo Kijev ellen, az évad végén pedig engem választottak az NB I legjobbjának. Nagy becsben tartom azt az elismerést.

KENYÁBAN AZ UTCÁN KEZDETT EL FUTBALLOZNI

– Dél-szudáni származású családja annak idején a háború elől menekült Kenyába, ön a kakumai menekülttáborban született. Milyen emléket őriz?
– Nagyon kicsi voltam, a családom mesélt nekem az akkori időszakról. Kenyában az utcán kezdtem el futballozni, szervezett keretek között pedig csak Norvégiában. Hatéves voltam, amikor odaköltöztünk, hogy új életet kezdjünk. Gyerekként ezt természetesnek vettem, csak később fogtam fel igazán, milyen hosszú utat tett meg a családom, illetve mekkora lehetőséget kaptunk Norvégiától. Nekem is vannak gyerekeim, így már jobban értem, mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy mindent hátrahagyjanak a biztonságosabb élet reményében. Két kisfiam van, az egyik hat-, a másik hároméves. Az a legfontosabb, hogy biztonságban legyenek és megkapják a lehetőséget arra, hogy azt csinálják, amit szeretnek.

– Karrierje során számos helyen megfordult. Hol van az igazi otthona?
– A feleségemmel szeretünk utazni, mindenhonnan viszünk magunkkal valamit az előző helyről. Norvégiában nőttem fel, a szüleim és a testvéreim ott élnek, Budapest örökre különleges marad neki, most pedig Japánt próbálom otthonossá tenni. Talán ezért sem város jut eszembe az otthon szóval kapcsolatban, hanem a családom.

– Vagyis nem biztos, hogy hosszú távon Norvégiában telepednek le?
– Ez tűnik a legvalószínűbbnek, de nem mondanám száz százalékra. Lehet, hogy Norvégia lesz, talán egy másik ország. Sok helyet láttunk, tudjuk, minden döntésnek vannak előnyei és hátrányai. Most még nem akarom lezárni ezt a kérdést.

A RUTIN NEM ELVESZ, HANEM HOZZÁAD A JÁTÉKÁHOZ

– A japán mentalitás nagyon más, mint az európai?
– Itt mindent száz százalékkal csinálnak, az edzésen is úgy dolgoznak, mintha az lenne életük utolsó tréningje. Ha munkáról van szó, nem ismernek tréfát. Szerencsére Japánban ismét elöl játszom, már három gólt szereztem, és gólpasszaim is vannak.

– Októberben lesz harminchárom éves. Érzi már az idő múlását?
– Jó erőben és formában vagyok. Sokkal higgadtabb lettem a pályán, pontosabban átlátom a helyzeteket, a rutin nem elvesz a játékomból, hanem hozzáad.

– A városnéző napokon sem fárad el?
– Tokió közel van Tocsigihez, a szabadnapjaimon sokszor elmegyek oda. Sétálok, nézelődöm – amolyan magányos városnéző lettem. Januárban azonban érkezik a családom, szeretném, hogy akkor már idegenvezetőként is megálljam a helyem.