Visszatérés a fénybe: Bodnár Attila vakfocista húsz év után játszott újra látókkal

Tizenhét évesen szép reményekkel, nagyra törő álmokkal járt a Vasas ificsapatának edzésére Bodnár Attila – hosszú út vezetett szülőfalujából, a Békés megyei Gyopárosfürdőről a főváros neves egyesületéhez. 

Aztán valami megváltozott. Észrevette, hogy a hosszabb keresztlabdáknál, erősebb passzoknál egyre kevésbé tudja követni a labda mozgását: „A sportorvosi vizsgálaton egyből kiderült, hogy nem játszhatok a csapatban. Nem kaptam meg a pecsétet. Fiatalon szerintem az embernek nincs még olyan önreflexiója, hogy felismerje, ha valami nincs rendben. És ezt én is elmaszkoltam. Próbáltam elkenni, hogy valamilyen probléma van a látásommal, gondoltam, majd valahogy megoldom a nehéz helyzeteket. De idővel fel kellett adnom labdarúgó-pályafutásomat, maradt a kispálya. Egy darabig…”

Aztán egyértelművé vált, a késői fázisban diagnosztizált szaruhártya-betegség, a keratokónusz olyannyira elhatalmasodott, hogy a fiatalember funkcionális látását elveszítve a „kvázi vakság” állapotába jutott. Elmondása szerint régi életének kényszerű feladása után a depresszív állapotból leginkább a „vakfoci” segített kimozdítani, újra ösztönzést hozni mindennapjaiba.

„Teljesen új kapukat nyitott meg előttem a speciális játék – beszélt a kritikus időszakról Bodnár Attila. – Nemzetközi tornákon vettünk részt a LÁSS SE szervezésében, jártunk Prágában, Lengyelországban, Görögországban, brazilokkal, oroszokkal mérkőztünk meg, és ez a multikulturális sokszínűség kiragadott a negatív folyamatból. A sportnak köszönhetően közösséget és célt találtam. Hatalmas élmény volt a sok utazás, máig nem felejtem például a meccset, amelyen Lengyelországnak rúgtam két gólt. Sokat jelentett a vakfoci, de legyünk őszinték, a labdarúgás nagyon vizuális sport. Azt látni kell, hogy berúgod a labdát a ficakba. Nehezen pótolja az érzést a vakfoci, főleg egy olyan embernek, aki előzőleg látta és rúgta a labdát, és azt is, ahogyan berepül a kapuba. Bármily meglepő, a vakfociban magamtól nem tudtam, hogy gólt rúgtam-e. Kellett hozzá egy külső megerősítés. A hangutasításokkal segítő guide rohant oda hozzám, átölelt, és kiabálta, hogy »Gól!« És ez nagyon-nagyon furcsa, fordított folyamat.”

Az idén tavasszal a LÁSS SE korábbi vezetője, a vakfoci-válogatott erőssége átesett egy sokadik szaruhártyaműtéten. Megtanulta már, hogy óvatos reményekkel várjon egy efféle beavatkozást, ne essen kétségbe, ha nincs semmi javulás. És az operáció utáni első három-négy hétben maradt is a vaksötétség.

„Aztán egyszer csak történt valami nagyon különös – folytatta a történetet az érintett. – Még mindig nehezemre esik beszélni róla, annyira érzékenyen érintett. Mentem hazafelé a Mechwart térnél, amikor egyik pillanatról a másikra betört a fény. Olyan érzésem támadt, mintha a legerősebb reflektorral belevilágítanának a szemembe. Teljesen meg is zavarodtam, egy járókelő látta rajtam a bajt, hazatámogatott. Annyira megijedtem a helyzettől, hogy otthon lehúztam a redőnyt, és napokig sötét szobában ültem. Később újabb és újabb impulzusok értek. Egyszer kint voltam a teraszon Parféval, a vakvezető kutyámmal, és észrevettem bizonyos színeket, foltokat. Valószínűleg kivehettem az előttem lévő fáknak a sziluettjét, vagy legalábbis a színükből valamennyit. Iszonyatosan rosszul voltam utána, három napig hánytam és borzasztóan fájt a szemem körül. A bejövő új információk olyan hatással voltak az agyamra, amelyet nem tudott rögtön kezelni. Ahogy azonban éreztem a változást, kicsit elszabadultam. Kimentem az utcára úgy, hogy összecsuktam a botot – nekimentem egy parkolóórának. Elmentem bot nélkül szórakozóhelyre – majdnem felbuktam egy lépcsőn. Ezzel együtt éreztem, egyre magabiztosabban tájékozódom.”

És akkor a gyógyulás ösvényére lépő sportember gondolt egy merészet: korábbi közös Hátsó füves-utazásaink beszélgetéseire emlékezve felhívott, és megkérdezte, nem próbálhatná-e ki magát egy kispályás baráti társaság fociján. 

Majdnem huszonegy év telt el azóta, hogy legutóbb látók között futballozott… A hivatalos szakvélemény alapján a javulás következtében a „kml”, vagyis a kézmozgáslátás szintjére, az alig látás és a funkcionális látás határára jutott el. A vízusa, azaz a látásélessége 0,01-es szintet mutat, ami szinte a nullával egyenlő. „Viszont rengeteget gyakoroltam azt, hogy miként tudnám a minimális fény- és színérzékelést a lehető legjobban használni – mondta a 38 éves visszatérő a kispályás focira készülve. – Nekem már reggel is nagyon ambivalens érzéseim voltak. Szerintem itt fontos lesz szembenéznem azzal, hogy ha működik a játék, akkor én hol vagyok a látókhoz képest. Lehet, hogy le tudom majd követni a labdát, és meg tudok oldani bizonyos szituációkat, de ugyanúgy játszani, mint a látók, nekem fizikai képtelenség. Nyilván az is megfogalmazódott bennem, hogy mi van akkor, ha fel kell ismernem: nem tudok játszani.”

Az egyórás foci tapasztalatai alapján elmondhatjuk, a körülmények ismeretében mindenkit meglepett Bodnár Attila mozgásbiztossága, tájékozódási képessége, labdaérzékelése. Rúgott két gólt, a csapattársak hangjaira figyelve többnyire pontosan passzolt, a védekezésből szintén kivette a részét, az ellenfél helyezkedését érzékelve még egy-két cselre is vállalkozott. Néhány elpattanó labda, tisztán mellé célzott lövés, „túlkavart” mozdulat jelezte csak, hogy a korlátok jelen vannak, a játékban mutatott látszólagos határozottság iszonyatos összpontosítás eredménye.

„Először nagyon nehezen találtam a helyem, kerestem a labdát – értékelt a 8–6-ra elveszített meccs után az est kulcsszereplője. – Amikor luftot rúgtam vagy pontatlanul passzoltam, valószínűleg azért volt, mert olyan gyorsan érkezett a labda, hogy nem mértem be jól a mozgását. Sokszor úgy próbáltam kapura lőni, hogy a vakfocis emlékeim alapján sejtettem, hol van a kapu, és a képzelt helyet céloztam meg. Lehet, hogy ha kontrasztosabb színű a labda vagy a pályafelület, jobban ment volna, de ahhoz képest, amit gondoltam, nagy élmény volt. Fejben rettentően elfáradtam, végig erősen kellett koncentrálnom, még úgy is, hogy jó közösségbe kerültem, és a társak a hangokkal sokat segítettek. Őszintén megmondom, kissé elérzékenyültem, a sírás kerülget. Hálás vagyok ezért a napért.”

Bodnár Attila programozó informatikusként és okleveles sportközgazdászként szerzett diplomát, felsőfokú tanulmányait különböző egyetemeken (Szeged, Pécs, Debrecen, Budapesti Műszaki Egyetem) folytatta. Jelenleg a Miskolci Egyetemen tanul közgazdász és matematika tanárnak, mellette a Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanít. Ahogy mondja, a tanulás sok esetben kapaszkodót jelentett neki, hogy látássérültként is találjon ösztönzést a továbblépésre. Állásinterjúkon egyszer tapasztalt csupán méltatlan bánásmódot, informatikusi munkájában kitanulta a módját annak, hogy teljes értékű alkalmazottként számíthassanak rá.