Török hála – L. Pap István jegyzete
Nem lényegtelen kérdés, hogy ki köszönhet többet kinek. Németország a válogatottságról éppen lemondó Özilnek vagy Özil Németországnak?
Mesut Özil előbb a Schalke, majd a Werder profijaként, stabil korosztályos válogatottként és U21-es Európa-bajnokként tett annyit a közösbe, hogy azért hálás lehessen az ország, amely befogadta a felmenőit, mindenekelőtt ötven éve a Ruhr-vidékre vendégmunkásnak érkező nagyapját. Más kérdés, hogy ha Ballackék testületileg nem sérülnek meg a 2010-es vb előtt, Joachim Löw behívja-e a 2009-ben Eb-győztes tehetséges garnitúra legjobbjait a dél-afrikai keretbe, és megakadt volna-e a légiesen könnyed Mesuton a Real szeme, vagy az arrafelé bejáratott menetrend szerint előbb-utóbb kikötött volna a Bayernben. És pont.
Így viszont Mourinho Realjában Cristiano Ronaldót tömte labdával (a portugál meg is sértődött a vezetőkre, amikor 2013-ban eladták alóla Londonba kedvenc játszótársát), majd jó napjain a Premier League ügyetlenebbjei között tűnt ki eleganciájával, rosszabb napjain meg ott sem. De azzal sehol sem vádolta senki, hogy feltúrta volna a pályát, hogy hátára vette volna a csapatát, és főleg azzal nem, hogy teli torokból énekelte volna a német himnuszt – mindezeket megtették helyette a társai.
Dél-Afrikában a megértő német szövetség még mecsetet is kerített neki, amikor meghalt a nagyapja, hogy illő módon gyászolhassa – de akkoriban Özil még a pályán is inkább villogott, mint nem, Ghána ellen ő lőtte tovább csapatát a csoportból, az angolokból és főleg az argentinokból pedig bohócot csinált az egyenes kieséses szakaszban. Négy évvel később viszont úgy lett világbajnok, hogy különösebb extrák nem fűződtek a nevéhez, sőt ha Marco Reus évi rendes sérülése miatt nem marad le a riói gépről, Özil nem is lett volna kezdő, alighanem végigpadozta volna a brazíliai tornát.
De akkor még a győztes oldalon állt, 2018-ra viszont egy botrányt kavaró Erdogan-kézfogáson, egy kudarcba fulladó vb-n, a magyarázkodó levélen, majd a válogatottság lemondásán kívül mást nem tud felmutatni. Ha az évtized elején teljes volt a konszenzus abban, hogy Mesut Özil (és persze a német anyától, de bevándorló apától származó Jérome Boateng vagy Sami Khedira) mennyit tett nemcsak a német futball, hanem a színes, multikulti Németország pozitív megítéléséért, ma minimum illik elgondolkozni azon, hogy mostani döntésével mennyit árt neki. Mondjuk, a Nationalelfnek kevesebbet, a szurkolók kifejezetten boldogok, hogy távozik – német hazájának azonban annál többet, ami viszont, úgy tűnik, nem izgatja különösebben. A hála nemcsak nem politikai, nem is sportkategória.
