Schäfer András: Mindig bizalmat szavaztak nekem, ha gond volt

– Vágjunk a közepébe! Mit jelent önnek a száz Bundesliga-mérkőzés?
– Büszkeséggel tölt el, magyar srácként ez azért óriási eredmény a mai futballban. Ha pedig a karrierutamat is számításba veszem, talán még fontosabb ez a mérföldkő – válaszolta lapunknak Schäfer András, az Union Berlin 27 esztendős, 45-szörös válogatott középpályása, jubileumi fellépésén csapata 4–0-ra kikapott Leverkusenben. – Egyszer már megpróbáltam egy topligás kalandot nagyon fiatalon, talán rossz helyen, majd kettőt visszaléptem, és utána a válogatott sikerekkel a hátam mögött megint belevágtam az elitligás kihívásba. Nagyon sok hátráltató tényező volt, mégis megálltam a helyem. És továbbra is megállom a helyem, úgyhogy tényleg büszke vagyok.

– Mielőtt továbbmennénk, kanyarodjunk vissza a kezdetekhez: mikor érezte először, hogy profi futballista lesz?
– Amikor elkezdtem futballozni, még nem gondoltam bele olyasmibe, mi lesz húsz év múlva, csak élveztem a játékot. Élveztem, hogy az oviban focizhatok, és utána szép lassan, ahogy cseperedtem, már jöttek a vérmesebb álmok, de az, hogy mibe kerül a profivá válás, arról fogalmam sem volt még. Dolgoztam minden edzésen, a meccseken a legjobb tudásom szerint teljesítettem, és persze ha már egy akadémián vagy, és a következő lépcső az utánpótlásból a felnőtt NB I-es csapat, akkor azért egyre jobban látod, mivel jár ez az egész, mi kell ahhoz, hogy megragadj az első jelentős felnőtt együttesnél. Kisgyerekként nem tudtam ezt így magam előtt elképzelni, olyasmikről ábrándoztam, hogy az országos bajnokságban focizok, másnap pedig már a Manchester Unitedben – valahogy így volt a fejemben. Felnőve természetesen mindez egyre tudatosabb lett, és egyre inkább láttam a képet magam előtt. 

– A karrierje elején többször kölcsönbe került, majd érkezett egy ajánlat a Bundesligából. Hogyan lett az Union Berlin játékosa?
– A 2021-es Európa-bajnokságon figyeltek fel rám. Oliver Ruhnert sportigazgató lépett kapcsolatba velem, először több ügynökön keresztül, majd találkozott velem személyesen is. Azt mondta, szeretne még a nyáron szerződtetni, de akkor még nem valósult, mert kevés idő volt hátra az átigazolási időszakból. Úgyhogy megígérte nekem, nem tesz le rólam, mert ilyen típusú játékosa nincs az Unionnak, és mindenképpen elvinne. A téli átigazolási időszakban vissza is tért, így még fél év Dunaszerdahely után viszonylag zökkenőmentesen sikerült aláírnom.

– Mi győzte meg arról, hogy ezt a projektet elfogadja?
– Nem kellett különösebben semmiért győzködni, mert annyit nyomott a latban, hogy Bundesliga klubról van szó, és tudtam, itt jelentős fejlődés vár rám. Az Union játéka kiválóan passzolt a karakteremhez. Éreztem, hogy előre tudok lépni, és egy fiatal magyar játékos életében nem sokszor adódik a lehetőség, hogy elitligás csapat érdeklődik iránta. Több klub is megkeresett, de az Unionon éreztem leginkább, hogy valóban akar. Az edzővel is beszéltem, érzékeltem, hogy nehéz ember, mégis nagyon szimpatikus volt az, ahogy őszintén beszélt velem.

– Ki volt az az edző?
– Urs Fischer. Az első perctől kezdve, hogy ide kerültem, azt éreztem, hogy fontos láncszem vagyok, és úgy is kezeltek, mint egy márkás labdarúgót, aki Magyarországon az év játékosa volt akkor. Persze nehéz volt a váltás, mert a szlovák élvonal és a Bundesliga között óriási a különbség, de minden edzésen azt tapasztaltam, hogy be akarnak építeni ebbe a rendszerbe, ami szerintem viszonylag gyorsan is ment. Az első meccsem után újra és újra megkaptam a lehetőséget, éreztem, hogy értékes tagja vagyok az együttesnek.

– Milyen érzés volt először pályára lépni Bundesliga meccsen?
– Elképesztő! Pláne, hogy  ha már előzetesen tudja az ember, hogy mi vár rá egy Union-meccsen a berlini stadionban. Nehéz szavakba önteni, de nagyon jó érzés átélni. Óriási csapat, a Dortmund volt az ellenfél. Kikaptunk három nullára – háromgólos hátrányunknál álltam be –, és nagyon furcsa volt, mert a közönség megtapsolt minket, egyetlen rossz hang sem volt. Jól álltunk akkor a tabellán, a hetedik-nyolcadik hely környékén, úgyhogy egészen hihetetlen volt, hiszen kevesen élhetik meg, hogy kikap a csapat három nullára, mégis éltetik a szurkolók. Az Union klubkultúrája és az értékrendje nagyon a helyén van. 

– Miben fejlődött a legtöbbet Berlinben?
– Jobb labdarúgó lettem. Sokkal inkább letisztult a játékom. Sokkal jobban képben vagyok az erősségeimmel és a hiányosságaimmal kapcsolatban, ami szerintem nagyon fontos. Fejben is rengeteget fejlődtem ezalatt a négy-öt év alatt, és teljesen más aspektusokat látok már meg a futballban. Előtte sokkal inkább gyerekfejjel néztem a sportágat, és gyermeki élvezettel játszottam. Az élvezet megmaradt, de sokkal tudatosabban futballozom már.

– Visszatérve a Bundesligára: ha egy meccset kellene kiemelnie, melyik lenne?
– Talán a harmadik mérkőzésemet. A Herthával játszottunk derbit az Olimpiai Stadionban, és négy egyre nyertünk. Kettő–egynél álltam be, és adtam egy gólpasszt. A lefújás után óriási ünneplés volt, engem pedig ez a meccs indított el igazán. Nagyon szép emlék, de sok mást tudnék még mondani. A Dortmundot és a Lipcsét is elvertük néhányszor, ezekre a találkozókra is szívesen emlékszem vissza.

– És ha úgy kérdezem, mi a legnagyobb büszkesége a Bundesliga-pályaívéből? 
– Az, hogy még itt vagyok, és folyamatosan ezen a szinten tudok teljesíteni. Ilyenkor a teljes képet érdemes nézni. Ki lehet ragadni egy-egy mérkőzést vagy momentumot, például azt, hogy a 2022–2023-as idényben vezettük a bajnokságot csaknem tíz fordulón át, és kiléptünk az európai porondra. Ez azért önmagáért beszél. Sajnos abban az évben háromszor eltörtem a lábamat, de így is játszottam legalább huszonöt meccset. Sokszor kezdőként, sokszor csereként, de folyamatosan segítettem a csapatot, és mindig bizalmat szavaztak nekem, hogy ha gond volt. Az összképet tekintve ezt óriási eredménynek tartom.

– Van-e olyan személy – edző vagy játékos –, aki nagy hatással volt a Bundesliga-időszakban?
– Abszolút! Urs Fischer. Nagyon jó szakembernek tartom, és az ő keze alatt fejlődtem a legtöbbet a futballban. Nyilván nagyon szeretem a csapattársaimat is. Érdekes, csak hárman érkeztek korábban nálam. Huszonhét évesen ez furcsa, mert még nem mondanám magamat olyan öregnek.

– Muszáj visszakanyarodnom egy korábbi edzőjéhez, hiszen a tavasszal egy hölgy vezette a csapatot, és lássuk be, ez nem megszokott jelenség a férfi felnőttfutballban. Milyen volt Marie-Louise Etával dolgozni?
– Nem, egyáltalán nem megszokott jelenség. Marie-Louise egyébként továbbra is a klub kötelékében van, a női csapatot irányítja. Már dolgozott velünk, mielőtt vezetőedző lett, fél-egy évet másodedzőként. Szóval, már megismerhettük. Nagyon jó véleménnyel vagyok róla, határozott nő, le a kalappal előtte, hogy ezt elsőként bevállalta, és hogy megcsinálta. Kiváló edzéseket tartott. Természetesen voltak azért nehézségek, mert például nem tudott csak úgy bejönni az öltözőbe, mint egy férfi edző. Így az interakció is kevesebb volt köztünk, és nem tudott annyira jelen lenni, mint egy férfi. De nyilván ennek is megtalálta a módját, mondjuk, csak tíz perccel a kezdés előtt jött be, amikor már mindenki felöltözött.

– Az Union tábora, de mondhatnám, hogy az egész stadion fantasztikus hangulatot teremt a mérkőzéseken. Milyen ezt a pályán megélni?
– Nagyon családias a kötelék a szurkolók és a játékosok között. Itt van mellettünk az erdő, ahová a hazai meccsek előtt kimegyünk sétálni, de nem az van, hogy a szurkolók odajönnek fotózkodni, hanem tiszteletben tartják, hogy ott hangolunk a ránk váró feladatra. Nálunk tényleg az a helyzet, amit nagyon kevés klubnál látok, hogy bármi történik, mindig támogatják a csapatot. Ez varázslatos hely, fantasztikus itt játszani. És persze a város is nagyon jó közeg.

– Mi lehet a következő lépcsőfok a pályafutásában?
– A labdarúgásban mindig van következő lépcsőfok, akár harmincöt évesen is. Az, hogy nálam ez hol van, sajnos nem tudom még, de remélem, van még feljebb. Ha nem így gondolkodnék, nem is biztos, hogy futballoznék. Sohasem féltem attól a sérülésemig, hogy fiatalon abba kell hagynom. Szeretnék minél tovább játszani, de ha egyszer azt érzem a fizikumomtól függetlenül, hogy már nincs meg bennem a tűz, már nem szeretettel csinálom, abbahagyom. Amíg ez megvan, az azt jelenti, hogy szeretnék folyamatosan fejlődni. Ez visz előre nap, mint nap. 

– A sérülései előtti és utáni énje változott valamelyest? Vagy úgy érzi, hogy ugyanolyan elállnál tud játszani?
– Igen, határozottan ezt érzem.

– Tehát nincs önben félsz?
– Szerintem látszik, hogy nincs. Mindenbe belevetem magam, és persze adónak kisebb sérülések, és sokszor feszegettem a határokat – többször volt agyrázkódásom például –, és ez a hozzáállás hozzáad a játékomhoz. Igaz, volt, hogy ezért nélkülöznie kellett az edzőnek. Nem sokszor, de előfordult. 

– Hogyan birkózik meg a futballban jelentkező nyomással?
– Igazából ez jófajta nyomás. Huszonhét éves vagyok, száz Bundesliga- és csaknem ötven válogatott meccsel a lábamban, és volt olyan sérülésem, amikor azt mondták, abba kell hagynom a futballt. Én viszont élvezem a labdarúgást, akár nyomással jár, akár nem: élvezem válogatott mezben, élvezem a klubcsapat mezében. Amikor lemegyek a pályáról, azt szeretem érezni, hogy igen, ez most örömet adott. Persze ha kikapunk, nem vagyok boldog. Mindamellett nem érdemes túlságosan előre tekinteni: jön egy edző, akinél nem férsz be, jöhet egy sérülés, vagy egy új Lionel Messi a helyedre – sohasem mehetünk biztosra.

A szombathelyi születésű Schäfer András jelentős összeggel segített az elmúlt években bajba jutó Haladáson. A jelenleg az NB III-ban szereplő klubról is beszélgettünk vele. „Jónak látom csapat és a klub helyzetét. Azért vágtam bele ebbe az egészbe, és maradtam a közelben az egyesület megmentése után, mert úgy gondoltam, ha már valamit elértünk a várossal és a szurkolókkal közösen, hasonló szituáció később ne forduljon elő. A bátyámmal elköteleződtünk a klub, illetve amellett, hogy megpróbáljuk újraéleszteni. Nyilván nem ketten, hanem nagyon sok segítséggel és emberrel, akik ennek szentelik az életüket – gondolok itt a városra, a polgármesterre, a másik tulajdonosra, a DSM csoportra, valamint a szakmai stábra –, akik tényleg szívüket-lelküket beleteszik. Azt látom, hogy a klub lépked előre, amennyire tud, mert anyagilag azért még nem vagyunk NB I-es szinten, de azt érzem, hogy amiért belevágtunk, annak már láthatók az eredményei, és nem titok, az a cél, hogy visszajuttassuk a csapatot az élvonalba 2031-ig. Ennél korábban viszont nem reális az első osztályról beszélni." Adja magát a kérdés: játszik-e még valaha a Haladásban, vagy ha visszavonul, a kapcsolódik-e majd valamilyen szinten az egyesülethez. „Ha befejeztem a pályafutásomat, lesznek terveim a Haladással, nagyon szeretném, hogy újra sikeres legyen, sőt a legsikeresebb időszaka csak most következzen el a történetében. Hogy játszom-e még ott, azt nem tudom. Nyilván gondoltam már rá, nem zárom ki a lehetőségét, meglátjuk. De talán mire odajutnék, a Haladás már elhúz mellettem, és nem férnék be. És hogy a szívemnek való lenne-e ez? Ha tíz év múlva térnék haza levezetni, és azt mondaná az edző, hogy nem férek be, zokszó nélkül elfogadnám.”