Max Schmeling, a fehér bombázó

Fehér nehézsúlyú bajnokból sem volt sok (és most ne az első afro-amerikai világelső, Jack Johnson regnálása alatt kiírt „fehér bajnoki cím” birtokosaira gondoljunk az 1910-es évekből, hanem Dempsey-re, Marcianóra vagy éppen a Klicskókra), németből pedig csak egyetlenegy: Max Schmeling. 

A piciny pomerániai faluból, Klein Luckow-ból származó bunyós egyéves volt, amikor családja Hamburg­ba költözött, és ettől kezdve az ifjú Max ritkán látta a tengereken kormányosként dolgozó édesapját. Amikor viszont 1921-ben az idősebb Max épp otthon volt, moziba vitte kereskedelmi középiskolában tanuló fiát, akivel együtt látták Jack Dempsey és a francia Georges Carpentier 1921-es nehézsúlyú vb-címmeccsét.

Ezzel el is dőlt a remek fizikumú fiú sorsa. Max bokszolni kezdett, a sportág németországi fellegvárába, a Rajna-vidékre költözött, és a kölni SC Colonia 06 színeiben amatőrként félnehézsúlyú német bajnok lett. Már tizenkilenc évesen profinak állt, és a düsseldorfi Tonhalléban hatodik menetes látványos KO-val debütált. Nem spórolt az energiájával, hiszen három és fél év alatt 44 meccset vívott, ezek közül 37-et megnyert, előbb félnehézsúlyban lett Európa-bajnok, majd amikor 1928 áprilisában a derekára került a német nehézsúlyú öv, áttette a székhelyét az Egyesült Államokba.

Legközelebb csak hat év múlva lépett német ringbe, 1934-es, Walter Neusel elleni meccse az európai boksztörténet legnagyobb nézettségét hozta: a hamburgi Sandbahn-stadionban nem kevesebb mint 102 ezren látták, amint a kilencedik menetben végez ellenfelével. Kell-e mondani, 1928 és 1934 között cseppet megváltozott odahaza a világ, hogy mást ne mondjunk, hatalomra kerültek a nácik, akik 1928-ban mindössze 2.6 százalékot kaptak a német választásokon, hat évvel később viszont már Adolf Hitler volt a kancellár, és még abban az évben Führerré lépett elő.

Hitler rajongott Schmelingért. Ez a rajongás akkortájt a bunyósnak sem volt ellenére, még úgy sem, hogy cseh származású gyönyörű felesége, Anna Ondra (a monarchiában, a galíciai Tarnóban Ondrakováként született színésznő a némafilmek sztárja volt, 1987-es haláláig Schmelinggel élt) és amerikai zsidó menedzsere, Joe Jacobs sem nyerte el a Führer tetszését. De ez Schmelinget nem érdekelte, a rendszer propagandagépezete számára pedig a bajnok olyan fontos volt, hogy a nácik még ezeken, az átlagemberek esetében feloldhatatlan problémákon is átléptek.

Merthogy Max Schmeling 1930-tól 1932-ig nem csupán nehézsúlyú világbajnok, de Amerika-szerte ünnepelt hatalmas sztár is volt, aki Jack Sharkey legyőzésével ült fel a trónra – és tőle is kapott ki az 1932-es visszavágón. (Jacobs, a menedzser nemes egyszerűséggel így kommentálta a vereséget: „Kiraboltak minket!” – szó se róla, mint oly sokszor a történelemben, Amerika amerikai bajnokot akart…)

A Ring Magazine 1929-ben, 1931-ben, 1933-ban és 1936-ban is egy Schmeling-meccset választott az év legjobbjának, 1938-ban pedig egyenesen az Évtized összecsapása lett az övé. Naná, a háború küszöbén ez volt a Joe Louis elleni visszavágó, amelyet Schmeling vagányul elvállalt, pedig akkor már németként a New York-i Yankee-stadion ellenséges kulisszái között ringbe lépni nem volt túlzottan komfortos húzás.

Két évvel korábban azonban, 1936. június 19-én ugyanitt 12. menetes KO-val megverte Louist, a „Barna Bombázót”, kihasználva, hogy nagy riválisa a balegyenesek után rendre leejti a bal kezét, Schmeling pedig elsősorban jobb kézzel volt félelmetes. Németek milliói lógtak a rádiókon, és Schmeling győzelmének hírére valamennyien úgy érezték, az egész nemzet győzött. Goebbels a nemzetiszocializmus diadalát ünnepelte, és Hitler is tudta, hogy a hazájába a Hindenburg léghajón (amely kevesebb mint egy évvel később, 1937 májusában tragikus véget ért…) visszatérő Schmeling személyében kincs van a kezében, a létező legjobb propaganda. Az amerikai feketét legyőző fehér német, a náci bálvány.

Schmeling ezután az akkori világbajnok James J. Braddockkal bokszolt volna a címért, de a címvédő sérülésre hivatkozva visszalépett, az amerikai média pedig Schmeling és Hitler kapcsolatát felnagyítva elkezdte dehe­roizálni a németet. Végül Braddock a Schmeling ellen beígért 25 ezer helyett 250 ezer dollárért Joe Louis ellen léphetett szorítóba – és elbukta az övet. Louis nem is tekintette magát igazi világbajnoknak addig, amíg aztán két évvel később nem győzte le Schmelinget. (Aki Louis előtt Hamburgban ötödik menetes KO-val nyert az amerikai-magyar Steve Dudás ellen.)

Kitört a világháború, a német bokszlegenda pedig a ring helyett a fronton találta magát. Ejtőernyősként tevékenyen részt vett a britek és a görögök ellen vívott 1941-es krétai csatában, meg is sebesült, és mivel odahaza úgy ítélték meg, túlságosan fontos személy ahhoz, hogy ágyútöltelék legyen, felépülését követően egy Ulm melletti katonai kórházban szolgált egészen a háború végéig.

Még bokszolt néhányszor, 1947-ben óvatosan visszatért, de ekkor már elmúlt negyven, és amikor 1948 októberében, 43 évesen kikapott az 1936-os olimpián félnehézsúlyban ezüstérmes honfitárstól, Richard Vogttól, végleg felhagyott az ökölvívással. 1957-től az amerikai multinacionális cégóriás, a Coca-Cola alkalmazásában kezdett dolgozni, az európai képviselet egyik vezetője lett. Joe Louisszal annak 1981-es haláláig nagy barátságot ápolt, olyannyira, hogy a Barna Bombázó temetésén ő volt a koporsóvivők egyike. 1989 decemberében pedig valóságos hős lett belőle Amerikában is, amikor a dúsgazdag amerikai szállodatulajdonos, Henri Lewin egy jótékony célú esten a meghívottaknak elmesélte, hogy kisgyermekként testvérével együtt Schmelingnek köszönhette az életét. Az apjával jó barátságot ápoló bajnok ugyanis a Kristály­éjszakát követő zsidóellenes pogrom idején berlini szállodai szobájában rejtegette őket az utcai zavargások elől. Amerika talán ekkor bocsátotta meg neki végleg Joe Louis 1936-os kiütését. 

Mindmáig egyetlen németként lett 1991-ben a Nemzetközi Ökölvívó-hírességek Csarnokának tagja, és az ő nevét viseli 1996 óta Berlin egyik legnagyobb, 12 ezres sportcsarnoka, a Max-Schmeling-Halle. Századik születésnapját már nem ünnepelhette meg Németország, fél évvel korábban a kis alsó-szászországi faluban, Wenzendorfban érte a halál.

„A mi Maxunk” – ahogyan Németországban hívták – mítosza azóta is él. Személyes emlék a közelmúltból, hogy egy remek müncheni bokszkocsmában Muhammad Ali, George Foreman vagy épp a mi Papp Lászlónk relikviái, fotók, kesztyűk, köpenyek és plakátok között a fő helyen, a pult felett Max Schmeling képe díszeleg. Éppen Hitlerrel parolázik rajta.

NÉVJEGY

MAX SCHMELING Születési neve: Maximilan Adolph Otto Siegfried Schmeling Született: 1905. szeptember 28., Klein Luckow Elhunyt: 2005. február 2., Wenzendorf Nemzetisége: német Súlycsoportja: nehézsúly Alapállása: jobbkezes Mérlege: 70 (56–10–4, 40 KO-TKO) Legjobb profi eredményei: világbajnok (1930–1932, nehézsúly), Európa-bajnok (1927–1928, félnehézsúly; 1939–1943, nehézsúly), német bajnok (1926–1928, félnehézsúly; 1928, nehézsúly)