A magyar futball az elmúlt század tízes-húszas éveiben termelte ki első legendás csatársorát, az MTK ötös fogata így festett: Braun József, Molnár György, Orth György, Opata Zoltán, Jeny Rudolf. Az egykori játékostárs, későbbi értő szakíró, Kléber Gábor így jellemezte őket: Braun: „Úgy húzott kapura, mintha mágnes vonzotta volna.” Molnár: „A másodpercek töredéke alatt látta, hogy mi a helyes megoldás a pályán.” Orth: „A labdarúgás koronázatlan királya. Még a hajszálával is tudott a labdának parancsolni.” Opata: „Ha valamelyik válogatott csatár sérült vagy beteg volt, máris így hangzott a döntés: »Majd Opata Zoli játszik a helyén!«” Jeny: „Eszményi balszélső. Gyors, nagyszerűen küldte középre a labdát, önzetlensége közmondásos.”
Dicső társaság, a tagság több mint kitüntető. Közülük Opata Zoltánt egykori főszerkesztőnk, Feleki László úgy rangsorolta, hogy nem jelölt ki neki posztot, „csatárjátékos”, ez lett nála a titulus. És valóban, elvégre a csatársor minden posztján játszott. Nem mellesleg az öltözőben is kulcsfigura volt. Ha feszült volt a hangulat, máris kezdte: „Hát azt ismeritek-e, hogy…” És már szólt a vicc, s a végén a nevetés oldotta a hangulatot.
Fogalom volt a budapesti társasági életben, ahol – dacolva a sportemberi léttel – igazán otthon volt. Jellemző, hogy még Karinthy Frigyes is megemlékezett róla tréfás sporttudósításában: „Opata, Opata, ordítanak, úgy látszik, valaki eltévesztette az opatát, ez valami kártyafigura, amit nem értek, talán be kellett volna mondani az opatát. Kézből…”
1920. augusztus 29-én a III. kerületi TVE ellen játszott először az MTK színeiben első osztályú mérkőzést, a Sporthírlap kritikája szerint „Opata balszerencsével játszott, de különben is hiányzik még belőle az első osztályú csapatok elleni játékhoz szükséges áttörő erő és rutin.” 1921. március 20-án, a Kispest ellen került vissza a csapatba (2:0), a tudósítás szerint „Opata centerben a meccs első részében dicséretes ambícióval játszott, később azonban teljesen visszaesett”, ráadásul az utolsó percekben megsérült. Nem akármilyen társak voltak körülötte elől: Braun, Orth és Schlosser. Két héttel később a BAK ellen (3:0) jött az első MTK-gólja, az 55. percben „páros lábbal beugorva a kapu előtt megszerezte a labdát és kapuba lőtte”. Ezzel lett 1:0.
Május végére már otthon volt a bajnokcsapatban, a MAC elleni győztes meccsen (5:2) négy gólt szerzett az ötből. „Opata volt a centerben a nap hőse, egymaga négy gólt lőtt. Orth sem lőtt volna többet” – állapította meg a tudósítás, amiből kiderül, hogy Orth helyén centert játszott.
A következő szezonban bemutatkozhatott a válogatottban: a Hungária úton Ausztria ellen (1:1). Jobbszélsőt játszott, nem járt sikerrel, enyhén szólva. A válogatás csődjéről írt a Nemzeti Sport. „Még Opatának is van néhány jobb momentuma” – írta a lap jellemzően, amikor „pontosan irányított centerét Orth kapásból hihetetlen erővel lövi kapura”. Ez minden, mert egyébként az ő rovására is írták, hogy a csatároknak nem volt kapcsolatuk a halfsorral, s ezzel emberfeletti munkára kényszerítették a fedezeteket. „Kínos tehetetlensége semmi bizalmat sem nyújtott részére” – ez a zárszó.
Ez volt 1924. április 6-án, május 11-én pedig élete legjobbját nyújtotta a válogatottban. Olaszországot 7:1-re győztük le, a 71. percben ő lőtte a hetedik gólunkat: „Jeny csinál újra szédületes lefutást, Romano nem éri utol s így nyugodtan Opatához tolja a labdát, aki a hatoson stoppol és Combi feje fölött védhetetlenül bevágja a hetedik gólt. (7:0).”
De ez csak ráadás volt, mert „centerjátéka értékes teljesítmény volt. A két pompás szárny közt kitűnően irányító, jól kombináló centernek bizonyult. Nagy érzékkel küldte hol az egyik, hol a másik szárnyat sikeres támadásba. Önzetlenül osztotta a labdát, csak a meccs vége felé igyekezett mindenáron góllövésre, ami sikerült is neki. Mutatott formája olyan centerré avatja, akit nyugodtan lehet nagy ellenfelekkel szembe állítani”.
Ott volt a párizsi olimpián, ő is elszenvedte az „egyiptomi csapást” (0:3). Jobbösszekötőt játszott, sérülten. Ahogy Mamusich Mihály jelentette: „Kiss Gyula, a teljes hatalmú kapitány azt is elhitte nagy tudásával, hogy a csak ballábas Eisenhoffer és a sánta Opata meg tudják őrizni a csatársor lendületét s biztosítani tudják az arányos, helyes munkát. Ekkora naivitásra egy ligabeli csapat intézője sem képes!”
Aztán az MTK nyári túráján már túltette magát egyrészt a kudarcon, másrészt az itthoni gyalázkodásokon, amikor például a csapat Kielben 7:0-ra győzte le a helyi Holsteint, így írt a Népsport: „Molnárnak és Opatának különösen jól ment a játék. Nemcsak iskolajátékot produkáltak, hanem adandó alkalmakkor a lövésektől sem riadtak vissza.” Egyébként pedig így jellemezték: „A labdára való gyors startolás, a jó helyzeteknek felismerése, párosulva a látókedvvel, és gólképességgel, olyan tulajdonságai, melyeknek elsajátítására a tehetséges csatárokat rendszeres munkába kellene fogni.”
Az olaszok elleni remeklése megmaradt az emlékezetben, olyannyira, hogy 1930. május 11-én az Európa-kupáért játszva ismét center volt a válogatottban, ismét Olaszország ellen. Gyászos vége lett (0:5), ő pedig csődöt mondott. „A hat év előtti 7:1-es magyar–olasz meccs emlékei ajánlották a Miskolcra származott centercsatárt, de kiderült: a hat év nem múlt el nyomtalanul Zoli felett sem. Hiába várta tőle a közönség, hogy majd fejelni fog a nem fejelő összekötők helyett, hiába várták tőle az erélyt. Belemenései helyzetkeltő fejelések helyett szabálytalan lökésekké fajultak el. Nehezen hozta le a labdát a földre tiszta helyzetekben is, s nem voltak igazi centerlabdái sem az összekötők, sem a szélsők számára. A leggyengébb ember volt a mezőnyben!” – ezzel a bírálattal búcsúzott a válogatottól.
Ekkor már a miskolci Attila játékosa volt, 1928-ban a Budai 33 ellen (4:1) dőlt el, hogy elmegy az MTK-tól. Egy elfutása után a kapu mögé adta a labdát, a csapat edzője, Révész Béla pedig ráordított: „Te vén taknyos! Hát sohasem fogsz megjavulni?! Így kell leadni egy labdát?!”. Opata azonnal replikázott: „Ha majd én is ezer pengő fizetést kapok, mint Hirzer, akkor én sem fogok hibázni!” Fegyelmi jött, és az idény végén válás.
Révész Béla arra utalt, hogy Opata szeretett mulatni. A legendás 7:1-es olaszverés utáni banketten ő maradt legtovább a játékosok közül, s Kiss Tivadar MLSZ-alelnök engedélyével még két üveg pezsgőt rendelhetett. A Rákóczi úti Tabarin mulató volt a törzshelye, ott mindenki megtalálhatta késő este. A Nemzeti Sport humorrovata (B. Ö. K.) egy szezon előtti körkérdésben a sérültekről kérdezte a klubokat, az MTK-nál Fodor Henrik így felelt: „Játékosaink mindegyikét sikerült lelkiismeretes ápolással megmenteni az életnek, kivéve Opatát, akit az éjszakai életnek sikerült megmentenünk.”
A humorrovatnak gyakran szolgáltatott témát, egy idő után kérte, hogy ne foglalkozzanak vele, mert a Hungáriánál nem értik a tréfát. A lap eleget tett a kérésének, de még sokáig zrikálták az életmódja miatt, mondták, hogy esős időben azért nem tud játszani, mert irtózik a víztől. De a lényeg Feleki László megállapításában van: „Bohém természetű volt, csak a játékot vette komolyan.”
Edzőként különösen. Olyannyira, hogy azok közé tartozott, akik idehaza megelőzték korukat, a ’30-as évek végén, a ’40-esek elején a nagy rendszervitában a haladást képviselő WM-rendszer mellett állt. Annál is könnyebben tehette, mert külföldi edzősége idején már megismerkedett vele, ezt tanította éppen úgy, mint a másik kiemelkedő mester, Bukovi Márton.
Szigorú edző volt, a Ferencvárostól megválva (1947) például ezt mondta: „Kizárólag két-három játékos erősen kifogásolható viselkedése kedvetlenített el. Sportszerűtlen gondolkozás az életben, helytelen játékfelfogás a pályán – ez nálam nem megy.”
Hiába, változnak az idők és – az emberek.
NÉVJEGY |
![]() OPATA ZOLTÁN |