A Franco-rendszer futballpolitikája

Vágólapra másolva!

2025.10.30. 15:16

Címkék

Francisco Franco tábornok ötven éve bekövetkezett halála és a két nappal később, 1975. november 22-én trónra lépő I. János Károly király uralomra jutása nem csak a demokratikus alkotmányos monarchia kiépülését segítette elő Spanyolországban, de a futballban is változásokat hozott. Az 1975–1976-ban még Copa del Generalísimo néven meghirdetett sorozat a következő idénytől ismét Copa del Rey, azaz Király-kupa néven futott, az előző jó három és fél évtized hagyatékát azonban nem lehetett egyik pillanatról a másikra eltüntetni.

Amire a hatalmat 1939-ban megszerző generalísimo távozott az élők sorából, sokat változott rendszerének viszonyulása a labdarúgáshoz, a spanyol polgárháborút (1936–1939) követő 36 éves időszak ilyen szempontból nem tekinthető homogénnek, a nemzetközi politika aktuális közege és a sporton keresztül érvényesített belpolitikai szándék is hatással volt az idők során a hangsúlyok tolódására. A polgárháború véres éveiben a FIFA-nak is dilemmát okozott, hogy miként kezelje a spanyol ügyet. A bizonytalanságra jellemző, hogy 1937. novemberi párizsi kongresszusán a hosszú távon nyilvánvalóan tarthatatlan semleges álláspontra helyezkedett, nevezetesen egyszerre ismerte el Spanyolország képviselőjeként a köztársaságiak irányítása alatt Barcelonában működő futballszövetséget és a francoisták San Sebastiánban kialakított futballszervezetét.

Ebben az időszakban kapott erős politikai szerepet Katalónia és Baszkföld önálló nemzeti csapatként szereplő válogatottja, miközben Spanyolország hivatalos együttesének mozgásterét igencsak behatárolták a hivatalos válogatott mérkőzésekre vonatkozó szigorú kritériumok, így 1936 és 1941 között csupán nem hivatalos, a statisztikákban ceruzával jegyzett összecsapásokra került sor. Hozzá kell tenni, az 1939-től kiépülő, katonai alapon megszervezett új államberendezkedés határozott jobboldali karakterével és kizárólagos külpolitikai kapcsolati körével maga is korlátozta a nyitást az ideológiai szempontból ellenséges vagy veszélyes országok futballképviselői felé.

A spanyol válogatott a Franco-időszak első éveiben szinte csak baráti vagy semleges országok csapatával, így Portugália, Olaszország, Németország vagy Svájc együttesével játszott, és később is kiemelt szempont maradt, hogy az adott találkozó esetleges kudarc esetén se hordozza a politikai presztízsveszteség veszélyét Spanyolország számára. Ismerős a megközelítés, tudjuk például, hogy milyen aggodalom kísérte a kommunista vezetők körében a magyar csapat londoni vendégjátékát 1953-ban, Sebes Gusztáv szövetségi kapitánytól egyenesen – sportban nehezen értelmezhető – biztosítékot kértek a sikerre.

A sport megkülönböztetett szerepet kapott a militáris szemléletű diktatúrában, kiváltképp ifjúságnevelési szempontból. Ahogy Santiago Bernabéu, a Real Madrid korábbi játékosa, Franco feltétlen támogatója, a madridi klub elnöki tisztségét 1943-tól betöltő sportvezető fogalmazott: „Vége a korszaknak, amikor a sport néhány aranyos fiatal szórakozása volt, elérkezett az idő arra, hogy testileg erős, lélekben egészséges fiatalságot lássunk, amely rátermett edzők irányítása mellett készül.” A Real Madridnál maga a presidente teremtette meg a klub mindennapjait meghatározó szellemiséget, amely a konzervatív karaktert képviselte külsőségekben – például a játékosok jólöltözöttségében, visszafogott frizurájában, majdhogynem decens megjelenésében –, és szigorúan őrizte a belső hierarchiát. A Real védekező középpályása, Ignacio Zoco nyilatkozta: „Rendszeresen meglátogatták csapatunkat különböző kormánytisztviselők, elöljárók. Virágcsokorral kedveskedtek Di Stéfanónak, Puskásnak, Gentónak. Ami a többieket illeti – nos, mi cipelhettük a bőröndöket…” A legismertebb kijelentés azonban Fernándo María Castiella külügyminisztertől származik, aki 1968-ban találta mondani: „A Real Madrid a sportszerű stílust képviseli, játékosai valóságos nagykövetekként szerepelnek, cselekedeteik növelik hazánk presztízsét.”

A nagyköveti titulus ez esetben nem csupán valamiféle bárgyú hasonlat. Franco pontosan felismerte, hogy a labdarúgás a nemzetközi érintkezéseknek az a terepe, ahol a sport keretein túlmutató eredményeket érhet el, javíthatja az általa vezetett Spanyolország diplomáciai szalonképességét, elfogadottságát, megítélését. Amikor a cikk elején a futballpolitikai pozíció módosulásait említettük, részben éppen a külkapcsolatok bővülésére, bővítésére utaltunk. Míg a háborús években a labdarúgás elsősorban a természetes szövetségesek megtalálását segítette elő, az 1950-es években már a szélesebb nyugat-európai diplomáciai mezőnyben is érvényesülési eszközt kínált (lásd a BEK-et 1956-tól öt éven át megnyerő Real Madrid nem is annyira titkos misszióját), a szovjet érdekszféra szereplőivel ellenben csak később jött el a sportbeli együttműködés időszaka, a merev elzárkózás sokáig nem tette lehetővé az oldást. Az általános „vörösiszony”, amelynek jegyében a Franco-féle sportvezetés korábban a spanyol válogatott mezszínét is pirosról kékre változtatta, meghatározta a szimbolikus vagy éppen nagyon is konkrét futballdiplomáciai döntéseket.

Ilyen volt az 1956-os forradalom után nyugaton maradó, a hosszú eltiltás idején ide-oda csapódó magyar futballisták, többek között Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán „megmentése”, valamint 1950-ben a Magyarországon megbélyegzett, Európában bolyongó Kubala László szerződtetése a Barcelonához. A barcelonai közönségkedvenc portrékönyvében olvasni életrajzírójától, Varró Krisztiántól: „A hidegháború éveiben nem kellett jobb propaganda a Franco-rezsimnek annál, mint hogy a kelet-európai politikai üldözöttek, a nemzetközi sportélet ünnepelt sztárjai Spanyolországban sorra befogadást nyertek. A »béke és szabadság hadvezéreként« tetszelgő Franco már 1958-ban, Puskás, Czibor és Kocsis Spanyolországba érkezésének idején tette az alábbi, a kinti magyarok által sokszor felidézett kijelentését: »Egy világsztár, aki elmenekült a kommunizmusból, és Spanyolországban lett boldog: ennél jobb nem kell nekünk! Nekem mindegy, honnan jönnek, csak a kommunistákat utálják!«”

A nemzetközi labdarúgás viszonyainak írott vagy íratlan szabályait is hajlamos volt felrúgni, így fordult elő a párját ritkító eset, hogy miután Spanyolország a sors szeszélye folytán 1960 májusában a Szovjetunió válogatottjával vívta volna az első ízben kiírt Európai Nemzetek Kupája negyeddöntőjét (vagy ha úgy tetszik, selejtezőjét a négyes döntőre), Franco sportirányítói nem engedték elutazni a csapatot Moszkvába – a szovjetek játék nélkül léptek tovább, mellesleg utóbb megnyerték a franciaországi tornát. Az enyhülés azonban a fő ideológiai ellenlábassal szemben sem sokat váratott magára, az 1964-es ENK-nak otthont adó Spanyolország hazai pályán az elődöntőben a kommunista Magyarország nemzeti együttesét múlta felül 2:1-re hosszabbításban, a döntőben pedig a „vérvörös” szovjet válogatottat győzte le 2:1-re Madridban. A mérkőzést követően az ABC napilap politikailag fűtött cikkében így értékelte a mozzanatot, a valós nézőszámot erősen eltúlozva: „A vegyes korú és társadalmi hátterű 120 ezres spanyol nézősereg a stadion árbócán vörös zászlóval köszöntött Szovjetunió csapata, a világ minden tájáról összesereglett hatszáz újságíró és a tévénézők millióinak szeme láttára rótta le tiszteletét az államfő előtt, aki itt politikai pályafutása egyik leghosszabb, legtüzesebb, legvisszhangosabb ovációját kapta. Spontán és támogató gesztus volt ez, amellyel a spanyol emberek üzentek a világnak és különösen a Szovjetuniónak.”

Izgalmas és összetett kérdés, hogy a Real Madrid-féle „futballnagykövetség” világszerte ismert arca, a spanyol állampolgársága révén az 1962-es világbajnokságon a spanyol válogatottban szereplő Puskás Ferenc miként viszonyult a diktátorhoz és rendszeréhez. Fogódzót ad a válaszhoz a Szöllősi György Puskás-könyvében olvasható gondolatsor: „Szögezzük le, hogy Puskás azért is mozoghatott egész életében olyan szabadon a különféle politikai berendezkedésű országok között – leszámítva éppen saját hazáját és a keleti tömböt –, mert magánemberként sohasem politizált. […] Hónapok alatt megkapta az állampolgárságot, s ezután maga a Real Madrid vigyázott rá: nem engedték a csapattal utazni egyetlen keleti meccsre sem, nem kockáztatták az esetleges letartóztatását vagy bármiféle kellemetlenséget, hanem tapintatosan eleve lemondtak a játékáról ilyenkor. Így aztán nem utazott el Budapestre a Vasas elleni meccsre sem 1961-ben. Madridban is tudták: jó katonára mindig szükség van.”

Fennmaradt egy beszédes fénykép a spanyol tábornokról és a madridiak magyar csatáráról. A lélektani szempontból is figyelemre méltó fotó rejtett jelentéstartalmait Borsi-Kálmán Béla történész a következőképpen bontotta ki Az Aranycsapat – és ami utána következik című könyvében: „A centrumban Franco generális – ő méltóságteljesen uralja a képet. […] A fénykép bal oldalán térbeli dimenzióját tekintve hősünk látható: a Panchóvá átvedlett Puskás Öcsi. Természetellenes pózban, eléggé mélyen meghajolva. De nem alázatosan meggörnyedve! Arcáról sugárzik a feszültség, pillantása merev, de nem árul el félelmet, inkább alig palástolt ellenségességet. Talán a gladiátor tekintete ez, a halált megvető bajvívóé, amikor az Imperátorral találkozik. Megadja az obligát tiszteletet – »a császárnak, ami a császáré«, de jottányival sem többet. Nem alázkodik meg. Végeredményben nem érdekli, hidegen hagyja, hogy a Generalísimo fölényesen elnéz fölötte; Franco szeme a távolba réved, bár a protokollárisan kötelező minimumot ő is teljesíti. Parolázik a hatalma egyik látványos kellékének számító új (spanyol) futballsztárral: Puskás kis keze valósággal eltűnik a széles tenyérben. […] Puskás arca pszichológiai tanulmányt érdemel: valószínűleg ez a remek felvétel fejez ki legtöbbet a pályája zenitjére érkezett hivatásos bajok bonyolult személyiségéből. A felsőséghez, a hatalomhoz való ellentmondásos viszonyáról.”