Miroslav Klose: csodacsatár és remek ember

Tizenegy éve, 2001-ben, egy összejövetelen találkozott először Miroslav Klose és Wojtek Czyz. A Kaiserslautern akkor 22 éves, illetve az ötödik ligában szereplő VfR Grünstadt két esztendővel fiatalabb labdarúgója néhány szót váltott egymással. Czyz ismerte az élvonalban szereplő játékost, és elmondta neki: ő is lengyel származású, ezért külön szurkol neki.

Manapság már mindketten nevetve emlékeznek arra, hogy egy percnél többet aligha beszélgettek. Valljuk be, egy Bundesliga-futballistát azért sokan megszólítanak. Klose később azt mondta: sohasem gondolta volna, hogy életre szóló barátság köti majd ehhez a fiúhoz. A megismerkedést követően még egyszer, esetleg kétszer összefutottak, hiszen Kaiserslautern nem nagy város, kivált német léptékkel, de ez még mindig nem volt felületes ismeretségnél több – ha volt egyáltalán annyi.

– Szia, Miroslav... Talán emlékszel, egyszer összefutottunk!
– Á, szia, hogy vagy? Ne haragudj, mi is a neved?
– Wojtek. Láttalak szombaton, szép gólt fejeltél.
– Köszi. Neked hogy megy a foci?
– Úgy-ahogy.
– Ne haragudj, sietnem kell...
– Szia, Miroslav...

Körülbelül ilyen lehetett a párbeszéd a két fiatalember között, mígnem néhány hónappal később egy szörnyű balesetről számoltak be a lapok. Egy alacsonyabb osztályú mérkőzésen a kapus durván beleszállt az ellenfélbe, az első orvosi vizsgálatok is súlyosnak minősítették a sérülést – de sajnos nem eléggé. Mire észrevették, hogy az áldozat lába térd alatt nem kap elegendő vért, már késő volt: a még nagyobb tragédiát csak az amputáció előzhette meg.

Az újságok megírták: borzalmas a fájdalom, a fiú soha többé nem futballozhat, pedig elérkezett a kiugrás lehetősége – immár zsebében volt a másodosztályú Fortuna Köln szerződési ajánlata, profi játékos lett volna néhány hét múlva. S most tessék, elvesztette az egyik lábát, örökre mozgássérültté vált.

Iszonyatos... A szomorú esetről szóló cikk a Lautern öltözőjében is téma lett. „Mit mondtál? Kicsoda? Hogy hívják?" – hagyta abba a cipőpucolást Miroslav Klose, akinek eszébe jutott: csak nem? Hiszen ezt a fiút ő valahonnan ismeri... Az edzés után első útja a kórházba vezetett.

„Soha eszembe nem jutott volna, hogy a balesetemmel Miroslavot zaklassam, tőle bármilyen segítséget kérjek, vagy várhatok – mondta öt évvel a baleset után az akkor már 25 esztendős Wojtek Czyz. – Ahhoz nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, sőt tulajdonképpen semmilyenben sem voltunk. Gondolhatja, hogy a legteljesebb apátiában feküdtem az ágyon, és nem hittem el, nem tudtam feldolgozni, hogy elvesztettem a lábam. Nem láttam kiutat, az életem értelmetlenné vált..."

Nem túlzás, a lelki összeomlás szélén álló fiúhoz nyitott be nap nap után a sztár.

„Miroslav addig magyarázta, hogy lehet így is teljes életet élni, és értelmes célokat keresni, míg el nem hittem neki – idézte fel Czyz. – Ő kinevet, ha ezt mondom neki, pedig én legbelül pontosan tudom, mekkora erőt adott nekem a bátorítása."

A fiatalember a mozgássérültek sportjában keresett vigaszt, emberfeletti erővel akarta igazolni, hogy ő így is valaki: három évvel az utolsó futballmeccse után az athéni paralimpián megnyerte a 100 és a 200 méteres síkfutást, valamint a távolugrást is, majd ezt a triplázást megismételte a következő Eb-n, vb-n, sőt távolban még a 2007-es világbajnokságon, illetve a pekingi játékokon is első tudott lenni – jelenleg pedig készül Londonra.

„Az a lelkierő, ami őt hajtotta a sérülése után, mindig példa előttem – mondta minderre Miroslav Klose. – Wojteket látva és megismerve rájöttem: az én gondjaim nem igazi bajok, a valódi probléma ott kezdődik, ami vele történt, s lám, a legmélyebb pokolból is ki lehet jutni. Rájöttem, ehhez képest egy kihagyott gólhelyzet nem okozhat álmatlan éjszakákat. Nem túlzás, az a hihetetlen elszántság, amellyel megdolgozott az athéni sikereiért, lenyűgözött, mi több, más emberré tett. Megtanultam, hogy voltaképpen mindent el lehet érni az életben, a sportban: csak igazán, de tényleg igazán akarni kell."

Amikor van idejük, egy Kaiserslauternhez közeli, világtól elzárt, csendes kis pataknál horgásznak, és nincs szó a futballban kereshető eurómilliókról, a fényűzésről, ki milyen autócsodával furikázik. A barátság mélyebbé vált közöttük, mint valaha gondolták volna.

„Azt hiszem, Miroslav megváltozott, amióta barátok vagyunk – ismerte el Wojtek Czyz a 2006-os világbajnokság alatt. – A legutóbbi vébén is már ő volt a legeredményesebb német játékos, mégsem mert igazi nagy klubhoz igazolni. Akkoriban azt mondta: jó nekem a 'Lautern, itt szeretnek, biztosan játszom. A Werder is nagy ugrás volt számára, de már felnőtt, és most nem fél: ezen a tornán is igazolta, hogy klasszis, és tudja, ha jól teljesít, jönnek az angol vagy spanyol klubok érte. Nem haragszik meg rám, ha elárulom, most már nem tartana a kihívástól, belevágna, ha lenne rá lehetősége."

A szerény és visszafogott Miroslav Klose – akit azon a nyáron a Barcelona és a Juventus is megkörnyékezett, végül egy idénnyel később szerződött át Brémából a Bayernbe – nem szívesen beszélt erről a barátságról, de azt elmondta: éppen ezeken a pecázásokon Czyz értette meg vele, hogy ő a szórakoztatóipar szereplője, és mint ilyennek, néha mutatkozni, nyilatkozni kell akkor is, ha az embernek ehhez semmi kedve nincs. Elfogadta, hogy sztár lett.

„Persze hogy nézem a vébét, hogyne nézném, és elsősorban neki szurkolok – mondta Czyz, aki pár nappal később, 2006. június 24-én azt láthatta, hogy a csoportszakaszban már négygólos cimborája a 16 között ezúttal egy harmadik lengyelt, Lukas Podolskit segít hathatósan (kettőből két gólpasszal a svédek elleni 2–0 során), végül öt találatával a 2002-es ezüstcipőjét is felülmúlva a legjobb mesterlövész lesz, valamint bronzérmes a Nationalelffel. – Minden meccsen izgulok érte, hogy sikeres legyen. A világ kezdi elismerni, hogy kitűnő labdarúgó, de kevesen tudják, amit én. Hogy emberként, barátként még nagyszerűbb."