Fabregas és az irredenta Barcelona
Több éves huzavona után a Barcelona visszaszerezte Cesc Fabregast az Arsenaltól – megvalósult hát a „katalán irredenta mozgalom” első számú célja.
Valóban olyan volt ez, mint a két világháború közötti Magyarország revíziós eszméje: szerezzük vissza azt, ami egykor a miénk volt – bármi áron! Jelen esetben az sem számított igazán, hogy szükség van-e egyáltalán a visszaszerzendő „területre”, vagyis Fabregasra, a fontos az volt, hogy meglegyen.
Hogy az Arsenal exkapitánya befér-e a Barcelonába, és érdemes-e miatta megbolygatni a középpályát, arról vitatkozzanak inkább a szakemberek, a szurkolók és a kommentelők. Kívülről annyi látszik csak egzakt módon, hogy a Barcára épülő világ- és Európa-bajnok spanyol válogatott nagy tornáin Fabregas jobbára csak csereként jutott szóhoz, már amikor egyáltalán szóhoz jutott.
Mondhatjuk tehát, hogy a transzfer elsősorban marketingakció volt, nem sportszakmai húzás, és ebből a szempontból akár párhuzamba is állíthatnánk a nagy rivális Real Madrid igazolásaival, Cristiano Ronaldo vagy korábban David Beckham megszerzésével. Van azonban egy nagy különbség: a Realnál a tranzakció szándéka kifelé irányult, a fő cél az volt, hogy a futballikonok imázsát és vele népes rajongótáborát a klubhoz kössék, vagyis újabb híveket toborozzanak általuk. A Fabregas-hadművelet azonban ebben az értelemben befelé szóló üzenet volt – nem új szurkolókat akartak megnyerni vele, hanem a jelenlegi Barcelona-szimpatizánsok kedvében járni, ezáltal bizalmukat és hűségüket megerősíteni. (És a klub saját nevelésű játékosai felé is tenni egy gesztust, mivel ők vélhetően szerettek volna a régi játszótárssal együtt futballozni; erre utalt legalábbis az, amikor a tavalyi vb-győzelem utáni ünneplésen Barcelona-mezt húztak Fabregasra.)
Természetesen volt azért az átigazolásnak kifelé is üzenete bőven. „Megtesszük, mert megtehetjük” – egyfajta erődemonstráció volt ez, a klub sportszakmai, gazdasági és minden egyéb értelemben vett hatalmának kimutatása. Az AC Milan ügyvezetője, Adriano Galliani már jelezte is, hogy ők és a többi olasz klub ilyen igazolásra képtelenek lennének, és ebből a szempontból éppen ez volt a cél: azt érzékeltetni mindenkivel, hogy a Barcelona ilyen fajsúlyú tranzakciókat is le tud bonyolítani, ha meg akar szerezni egy játékost.
(Csak zárójelben: ha már az „újraegyesítés” és az erődemonstráció szóba került, akkor adja magát a párhuzam napjaink Kínájával. A távol-keleti óriásbirodalom tartja Tibetet, visszaszerezte Hongkongot és Makaót, és már csak Tajvan hiányzik a főbb célpontok közül. A világpolitikai viszonyok miatt ez utóbbi valószínűleg nem mostanában fog sikerülni, de a szigetország diplomáciai kapcsolatainak blokkolása is viszonylagos megelégedéssel tölti el a pekingi pártvezetést. A cél itt is ugyanaz: bizonyítani az ország nagyságát és erejét, bármi áron.)
Barcelonába visszatérve, felvetődhet a kérdés, hogyan futja ilyen – vagy bármilyen – átigazolásra annál a klubnál, ahol a hírek szerint még a színes fénymásolást is leállították, költségtakarékossági okokból? Ahogy arról ezen a blogon már rengeteg szó esett, a spanyol liga két mamutklubja nem gazdasági társasági formában működik, hanem civil egyesületként, így egyrészt más törvényi szabályozás alá esik, mint a többi klub, másrészt tulajdonos híján nincs is valós motivációja arra, hogy nyereséges legyen; ha pedig veszteséges, azt minden további nélkül meg tudják oldani hitelfelvétellel, ahogyan azt mondjuk a kormányok szokták tenni. (Aztán majd egyszer elgondolkodnak, hogy mit csináljanak a felhalmozódott adósággal, mint nemrég az amerikaiak…) És persze nyilván az sem hátrány, ahogy a Real és a Barcelona szépen lefölözi a Primera División televíziós jogdíjainak döntő hányadát. Biztosak lehetünk abban, hogy ha a spanyol bajnokságra tokkal-vonóval az angliai szabályok lennének érvényesek, akkor ez a két klub messze nem tudna olyan dominanciát kifejteni az európai piacon, mint most – mind sportszakmai, mind gazdasági tekintetben.
És akkor már Fabregas sem vágyott volna talán annyira haza Angliából.
