Fütty és taps a válogatottnak
A múlt heti magyar–finn mérkőzést  követő, többek által felemlegetett szurkolói füttyszóról nekem a színház  jutott eszembe.
Én ugyanis éppen azért szeretem jobban a  futballmeccset a színházi előadásnál, mert sokkal őszintébb műfaj: az emberek  nem „puccparádéban” érkeznek, hanem olyan ruhákban, amelyek jellemzőek  rájuk és/vagy kifejezik hovatartozásukat, a produkciót követően pedig  nem standard taps az értékelés (amelynek legfeljebb a hossza vagy az erőssége  lehet mérvadó), hanem kendőzetlenül közli a publikum a véleményét.
Én ugyanis éppen azért szeretem jobban a  futballmeccset a színházi előadásnál, mert sokkal őszintébb műfaj: az emberek  nem „puccparádéban” érkeznek, hanem olyan ruhákban, amelyek jellemzőek  rájuk és/vagy kifejezik hovatartozásukat, a produkciót követően pedig  nem standard taps az értékelés (amelynek legfeljebb a hossza vagy az erőssége  lehet mérvadó), hanem kendőzetlenül közli a publikum a véleményét.
Tény,  hogy a futballszurkolók nem cizellálják túl a mondandójukat, és az  értékelési skálájuk sem nevezhető különösebben árnyaltnak.  Marketingszempontból ez nem szerencsés, különösen nem egy sikerekkel  olyan kevéssé ellátott piacon, mint a magyar. Ha a hazai  labdarúgásban gyakoribbak lennének a klubcsapatok és a válogatottak jó nemzetközi  eredményei, akkor élhetőbb lenne a „vagy ünneplünk, vagy temetünk"  hangulat, de a „nagy ritkán ünneplünk, általában meg temetünk"  kevésbé válik a magyar futball javára.
Ebből a szempontból éppen  az lenne az üdvözítő, ha a labdarúgópályákon is minden mégis úgy  működne, mint a színházban: a társulat játszik (jól vagy rosszul), az  úri közönség szórakozik (jól vagy rosszul), majd a végén utóbbi tapssal  köszöni meg előbbinek az érte nyújtott szolgáltatást, a vájt fülű  belsősök meg úgyis kihallják ebből a tapsból az értékelést.  Tulajdonképpen miért kellene a színházi világnak kötelezően  „kulturáltabbnak" lennie a futball világánál?
Vagy ha ez túl  irrealisztikus, vegyük a skót példát: bátran állítható, hogy a két  élcsapatot, a Celticet és a Rangerst leszámítva a helyi élvonal  klubjai semmivel sem futballoznak jobban a magyaroknál, sőt, helyenként  kifejezetten alulképzett játékosokkal és csapatokkal is találkozni, a  nemzetközi eredményességük pedig (ismételten leszámítva a két glasgow-i  nagyot) gyakorlatilag nulla, akárcsak a válogatotté. A közönség azonban  mégis értékeli őket, minden lövést vagy becsúszást megtapsol, a  labdarúgás általános megítélése és a róla kialakult közkép pozitív. Igaz  persze az is, hogy a játékosok a meccseken csúsznak-másznak, a  földet is felszántják, ha kell... Ez lehet talán a magyar futball számára  a leginkább követendő minta, mind szakmai, mind marketingszempontból.
De  vissza a Puskás Ferenc Stadionba, a magyar–finn meccs lefújásához. A  hármas sípszót valóban füttyszó követte, és látni lehetett, hogy  Egervári Sándor külön szólt a játékosainak: ennek ellenére menjenek oda a  nézőkhöz megköszönni, hogy kijöttek a stadionba. Ők a kérésnek  becsülettel eleget is tettek, és ekkor a reakció is megváltozott: az  akkorra már némileg megfogyatkozott közönség tapssal köszönte meg a  csapatnak az egész selejtezősorozatban mutatott teljesítményt, és a  kerítés melletti pacsizás sem maradt el.
És mindez így volt  rendjén: az utolsó meccsért járt a fütty, az azt megelőzőkért járt a  taps, a válogatott pedig meg is kapta mindkettőt.
Ahhoz  persze, hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek a füttyszó okozta  csalódások, a nemzeti együttesnek is elérhető célokat kell maga elé  tűznie – mert a szurkolók legalább annyit várnak el a játékosoktól, mint  ők saját maguktól (vagy még többet). Hogy mindezt lefordítsuk  konkrét elvárásokra: a 2014-es vb selejtezőivel kapcsolatban eddig  mindenki minimum azt ígérte, hogy a válogatott a törökök és a románok  mellett harcban lesz a második helyért, a szövetség elnöke pedig  egyenesen a kijutást emlegette (bár legutóbb már óvatosabban  fogalmazott). Ne feledjük, ehhez legalább kettő olyan válogatottat  kellene megelőzni a csoportban, amelyik a mostani Eb-selejtezőkön  továbblépett a csoportjából, akár egyből az Eb-re, akár  pótselejtezőre.
(Csak zárójelben, elvégre ez nem szakmai blog:  jóval reálisabb lenne a harmadik helyet célul kitűzni. Egyrészt ez sem  lesz könnyű, másrészt ennek elérése gyakorlatilag garantálna a harmadik  kalapos kiemelést a következő, 2016-os Eb selejtezőin, márpedig oda  már 24 csapat jut ki, így a selejtezőcsoportokból a várható  lebonyolítás alapján a harmadikak is továbbkerülnek legalább a  playoffba. Ha már újra van olyan szövetségi kapitányunk, aki egymás után  két kvalifikációs szériát is elkezdhet a gárdával – az elmúlt 28  évben ez eddig csupán egyetlenegyszer fordult elő! –, érdemes lehet  hosszabb távban is gondolkodni.)
A kapitány is említette már a  magyar–finn kapcsán, hogy a csapat magának tette túl magasra a lécet; és  addig nincs is ezzel gond, amíg ezt az együttes a játékával, eredményeivel teszi. Ha viszont a szavak szintjén kezdünk el irreális  célokat kergetni, akkor a szurkolók joggal kérhetik azokat számon a  futballistákon – és ilyenkor elkerülhetetlenül jön a füttyszó.
Az  eredmények mellett (vagy helyett) józansággal és töretlen  küzdőszellemmel lehet mindezt megelőzni.

A Paks piaci rése

A futball-világbajnokság jövője

Mi a baj a szaúdiak pénzével?

Fiatalok és jók – ez kell az új szerződéshez



