Kanadai pótvizsga után jöhet az oroszlecke!

11:40 percig teljesen mindegy volt, hogy ki, Roberto Luongo, Martin Brodeur vagy mondjuk a kedves Olvasó áll a kanadai válogatott kapujában a Németország elleni mérkőzésen, amelynek tétje a legjobb nyolc közé jutás volt. Addig ugyanis nemhogy a kaput nem találta el német korong, de a pakk is alig volt a németeknél.

Így aztán volt idő elmélkedni, mit is jelenthet az arrafelé a nap hírének minősülő kapuscsere a juharleveleseknél. A közönség szimpátiájának növekedését (ha egyáltalán ilyen még lehetséges Vancouverben) okvetlenül, elvégre az amerikaiak elleni vereségbe belebukó Brodeur helyét a helyi Canucks első számú kapusa, Luongo vette át.

Hogy egy, kettő (negyeddöntős búcsú esetén) vagy négy (az oroszok után jöhetne a két helyosztó) meccs erejéig, azt nem tudni (kettőnél kevesebbre ép ésszel nem volt érdemes fogadni), de az biztos, hogy a torna végéig. Legalábbis ha hihetünk Mike Babcock főedző szavainak: „Ettől kezdve egyszerű a helyzet: vagy nyerünk, vagy megyünk haza. Ha meg nyerünk, nem szokás kapust cserélni a döntő fázisban…”

Luongo mindenesetre hozta magát, nem csupán a tizenkettedik percben elengedett lövést, hanem kettő híján az összes többit is ártalmatlanította. Persze sem neki, sem a kanadai válogatottnak nem Norvégia vagy Németország a fokmérő, hanem Oroszország – amely a negyeddöntőben „szembejön" Kanadával. Álomdöntő helyett álomnegyeddöntő következik, vélhetően helyszíni és televíziós nézőcsúccsal (utóbbi terén a Kanada–Egyesült Államok csata tartja a rekordot, átlagosan 10.6 millió nézővel), meg reményeink szerint űrkorszaki hokival.

Merthogy Kanada természetesen hozta a kötelezőt – alapjáraton pörögve, sokáig minimális összpontosítással. Mert minek tudjuk be például, hogy az első negyed 14:4-es kapura lövési aránya dacára csupán 1–0 volt Kanadának (mellesleg a tornán eddig „csendben lévő” Joe Thornton talált be, aki a két csapat legutóbbi olimpiai meccsén, 2006-ban is gólt lőtt)?

Hogy ugyanebben a szakaszban Patrick Marleau az üres kaput sem bírta eltalálni? Hogy a második harmad elején alig több, mint egy percen belül lőtt – egyébként szó szerint hálószaggató – Shea Weber- és Jarome Iginla-gól után miért kapcsolt átmenetileg rükvercbe a házigazda? Hogy Sidney Crosby miként „lazázhatott el" ennyire egy büntetőt? És így tovább.

Kérdéseket persze lehet feltenni, de ezek már semmit sem számítanak (az is csak egy picivel többet, hogy az egy gólpasszt adó Brenden Morrow révén az utolsó kanadai mezőnyjátékos is megszerezte az első pontját az olimpián). Megvan a németek elleni siker (az egységes Németország ellen a tizedik), ennyi, nem több, 8–2 ide vagy oda. Botorság lenne ezt egy percnél tovább ünnepelni. Talán még Hokiországban sem teszik. Majd ha szerdán túljutnak Oroszországon, akkor igen.

Ha meg nem, beállnak a rendezők alkotta szomorú sorba: 1984 és 2006 között ugyanis házigazda csupán egy érmet (2002-ben az amerikaiak egy ezüstöt) nyert a férfiaknál jégkorongban.