– Elégedett?
– Mondhatnám, hogy teljes mértékben, de azért az ötszáz méteres verseny nagyon bennem van még. Nem sikerült továbbjutnom az előfutamból, pedig ez a legerősebb számom. Csakhogy az olimpián először a legrövidebb táv küzdelmeit rendezik meg a nőknél – azt hiszem, akkor még nem „melegedtem be" kellően.
– Az ember azt hinné, inkább az ezer méter miatt csalódott, hiszen ott kizárták az előfutamok során, mert az előzését szabálytalannak minősítették, holott nem volt az. Utólag német vetélytársa is elismerte, hogy nem történt szabálytalanság.
– Én abban a futamban továbbjutó helyen végeztem, hogy utána a bírók másként döntöttek, az már más kérdés. Ez egy ilyen sportág, az évek során hozzá kellett szoknunk a bírói ítéletekhez. Hangsúlyozom: jobban bosszant, hogy ötszáz méteren én rontottam.
– Mást biztosan megütne a guta ilyen esetben, ön viszont összeszedte magát, legyűrte a csalódottságát, majd három társával káprázatosat futott a váltóverseny B-döntőjében. Honnan volt ereje hozzá?
– Elképesztően csalódottak voltunk a váltó elődöntője miatt. Papíron kevés esélyünk volt a továbbjutásra, de nem is igen ment a csapatnak. Már-már arra gondoltunk, hogy mégsem tudunk korcsolyázni... Aztán az edzéseken éreztük, hogy mégis jók vagyunk – és persze rengeteget beszélgettünk, nagyon akartuk a sikert, azt, hogy pontszerző helyen végezzünk. Az edzéseinket videóra vettük, esténként órákon keresztül elemeztünk. Hogy hagyhattam volna cserben a lányokat holmi csalódottság okán? Bizonyítani akartunk, és boldogok vagyunk, hogy valóra váltottuk, amiről korábban álmodtunk.
– Pedig nem volt könnyű dolguk, hiszen a B-döntőben eszeveszett harc folyt a pontszerző helyekért.
– Higgye el, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a váltásoknál úgy éreztük, az életünkért küzdünk. Kemény csata volt, de elértük a célunkat.
– Jutott idejük arra, hogy szurkoljanak a többi magyarnak?
– Sajnos kevés, de Hoffmann Nóriék original programját a helyszínen néztük meg. Eszméletlenül jól táncoltak! Mi meg mindannyian torkunk szakadtából biztattuk őket. Később Nóri levélben köszönte meg a támogatást, egész pontosan ezt írta: „Fantasztikusak voltatok, nemigen szoktak nekünk ennyire szurkolni!".
– Más volt ez az olimpia, mint a torinói?
– Teljesen. Azért is, mert a kanadaiak szinte minden számban jó eséllyel pályáztak az éremre, és ott valóban ünnep az olimpia. Az utcákon csak nemzeti mezbe, pulóverbe öltözött emberekkel lehetett találkozni, elképzelhetetlen az az őrület, amely Vancouvert jellemezte az elmúlt hetekben. És azért is jó, mert nagyon sok magyar él ott, és aki meglátott minket, oda is jött hozzánk. Előfordult, hogy egy hosszú utcán keresztül futott utánunk egy fiú csak azért, hogy gratuláljon és aláírást kérjen. Igazság szerint ehhez nemigen vagyunk hozzászokva.
– Ahogy hallottam, ön is beszerzett néhány autogramot, és nagy sztárokkal feszít közös fényképeken.
– No, igen. Alekszandr Ovecskinnel például az olimpiai faluban találkoztam. Hú, nagyon nagy ember! Magasságra is. Percekig gondolkodtam azon, oda merjek-e menni hozzá. Már majdnem inamba szállt a bátorságom, de aztán mégiscsak erőt vettem magamon és megszólítottam. Aztán pedig elkészült az a bizonyos közös fotó.
– Készül majd ilyen Szocsiban is? És most nem arra gondolok, hogy az NHL-es sztárok lehet, hogy kihagyják a következő ötkarikás játékokat...
– Szerintem nem szabad nagyon előre gondolkodni, hiszen nemigen tudjuk, mit hoz a jövő. Amíg szeretem, amit csinálok, s amíg meg is tudom mutatni, mire vagyok képes, addig biztosan folytatom.
