Liu Shaoang: Kínában nem fér bele a rontás, ha valaki hibázik, hamar lecserélik

– Eléggé profán a kérdés, elismerem, mégis kikívánkozik: mi van most önnel?
– Pihenek. A következő szezont kihagyjuk, hogy aztán újult erővel térjünk vissza – válaszolta Liu Shaoang, a magyar színekben – többek között – olimpiai aranyérmes, világ- és Európa-bajnok rövid pályás gyorskorcsolyázó, akit magyarországi lakóhelyén látogattunk meg.

– Milyen színekben?
– Aláírtuk a következő négyéves szerződésünket a kínai klubunkkal. A pihenés azért nem teljes leállást jelent, mert futás, nyújtás, kondicionáló edzések szerepelnek a napi programban, és nemsokára a jégre is visszatérünk.
 

– Kicsit sem fáj a szíve amiatt, hogy amióta országot váltott, kevesebb sikert ért el?
– Minden sportoló eléri a csúcsot, s bár nem mondom, hogy nem jártunk már ott, de telnek az évek, idősödünk, s azért már fáradunk mi is. Nem vagyunk annyira robbanékonyak, mint a nálunk fiatalabbak. Emellett a sportág is fejlődik évről évre, próbálunk mi is újítani, fejlődni, úgy érzem, ehhez szükség van erre a hosszabb pihenésre.

– Van önben kellő motiváció? Ha valaki megnyert mindent ebben a sportágban, az Liu Shaoang.
– Az ember mindig tud feljebb lépni. Vannak nálam több olimpiai aranyat nyerő bajnokok meg olyanok is, akik más csúcsokat döntöttek meg, vagyis mindig van feljebb. Az elmúlt néhány év rendkívül nehéz volt, nagyon sokat dolgoztunk, ez sajnos eredményekben kevésbé mutatkozott meg, és egyelőre nem tudom, mi az oka. A korunk biztosan közrejátszik benne, mert ahogyan régen, továbbra is megteszünk mindent azért, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból, az adott helyzetből.

– Nagyon higgadtan beszél, pedig Milánónak nyilván nagyobb célokkal vágott neki, aztán Pjongcsanggal és Pekinggel ellentétben nem szerzett érmet a harmadik olimpiáján.
– A kudarc e tekintetben éppen olyan, mint a siker, ugyanúgy el kell engedni, el kell felejteni. Én nem rágódom a múlton. Ugyanígy az sem jut eszembe a hétköznapokban, hogy Pjongcsangban és Pekingben ott álltam az olimpiai dobogó felső fokán. Ebbe az emlékszobába, ahol beszélgetünk, s ahol a képek is készültek, be lehet jönni, szét lehet nézni, én is megtehetem bármikor, ám az életemet nem ez, nem a sikereim, az érmeim határozzák meg.

– Hogy érzi, szeretjük mi még a Liu testvéreket?
– Én azt tapasztalom, hogy igen. Megismernek az utcán, gyakran odajönnek hozzám, és sokszor megköszönik mindazt, amit a jégen elértünk, hogy örömet szereztünk nekik.

– És akkor is szerettük a fivéreket, amikor országot váltottak? Bántotta önt néhány reakció?
– Ha az emberek a teljes igazságot tudták volna meg, talán jobban értették volna, miért határoztunk így. A döntésünket nem bántuk meg, nincs is értelme hátrafelé nézni.

– Ne is tegyük, annyit áruljon még el, hogyan zárta ki a negatív felhangokat?
– Mindig is tudtam, mit szeretnék elérni az életben, ez sokat segített. Meg az is, hogy amikor még magyar színekben versenyeztünk, akkor is kaptunk negatív, bántó megjegyzéseket – ezt minden sportoló megtapasztalja, nem tehetünk mindenkit boldoggá.

– Mesél nekünk kicsit Kínáról, az ottani életről?
– Én nagyon szeretem. A mindennapi élet egyszerű, és sokkal olcsóbb is. Jóval pörgősebb ott az élet, magasabb az életszínvonal. Mindenki igyekszik feljebb jutni, de nem nagyon fér bele a rontás, ha valaki hibázik, hamar lecserélik.

– Ez utóbbi megállapítását önökre is vonatkoztathatjuk. Az országváltással egy hatalmas tóba ugrottak – sok más, hasonló „hallal”, illetve bajnokkal együtt.
– Nem vitás, ám ez is egyfajta motivációt jelentett számunkra. Hajtott és hajt minket a helyzet, hogy gyerünk, csináljuk!

– És ez nem riasztó?
– Embere válogatja. Sokan mennek külföldre dolgozni Magyarországról, új környezetbe kerülnek, és vannak, akik ettől megriadnak és visszakoznak. Minket ez nem zavart, édesapánk révén kínaiak is vagyunk, korábban is voltunk kint minden évben, éltünk is ott ezelőtt is több évet.

– Azért mégiscsak itthon, Magyarországon pihen, vagyis továbbra is kötődik ehhez az országhoz is. Jó itt lenni?
– A családunk nagyobb része, a barátaink itt élnek, ezért is döntöttünk úgy, hogy ezt a pihenőidőszakot inkább Magyarországon töltjük. De ez nem jelenti azt, hogy időnként nem utazunk Kínába: ott több lehetőségünk van, és mindig kinyílik előttünk egy újabb ajtó.

– Látja magát a 2030-as játékokon? Reális cél lehet, hogy ott legyen a negyedik olimpiáján?
– Ha minden jól alakul, simán. Még várnak ránk jelentősebb versenyek addig Kínában, például az országos bajnokság, ott jó lenne jól szerepelni, az nagy lendületet adna nekünk.

– Már a 2018-as olimpiához képest is rengeteget változott a rövid pályás gyorskorcsolya, és ez a tendencia jó eséllyel folytatódik a jövőben is.
– Minden évben, minden szezonban változik a sportág. Új szabályok, új versenyzők jönnek, ők már máshogy edzenek. Máshogy készülnek fizikailag és mentálisan is, ráadásul a korcsolyacipők, a pengék, a technológia, a technika is állandóan változik.

– Néztünk előre négy évre, de nézzünk kicsit távolabb: hol látja magát tíz év múlva?
– A kétlaki élet, amelyben jó ideje benne vagyunk, nagyon tetszik nekünk. Van, hogy egy hetet Magyarországon vagyunk, egy hetet Kínában. Van mindkét helyen bázisunk, megszoktuk ezt az életvitelt, szeretjük. Bárhová megérkezem, jó érzés tölt el, mindkét helyen komfortosan mozgok.

– Bátyja, Shaolin úgy fogalmazott néhány hónapja, hogy ahol a jégpálya van, ott az otthona is.
– És milyen igaza van!