Kós Hubert: A hazai vb-n világcsúcsot úszni, az lenne az igazi!

– Elsőre talán hozzá nem értést mutat a kérdés, de talán érteni fogja: ez mi volt?!
– Na igen, tényleg jó kérdés – mondta nevetve, de meglehetősen fáradt hangon Kós Hubert, akit már Austinban értünk el. – A világkupa-sorozatnak úgy vágtam neki, hogy ha kétszáz háton 1:48-at, százon „negyvenkilenc végét”, ötvenen meg huszonkettő kilencet úszom, elfogadtam volna. Aztán jobb lett. És az összes versenyből az első kétszáz hát volt a legnehezebb, ott Bob (Bob Bowman – a szerk.) rám küldte Léont (Léon Marchand – a szerk.), egyértelműen azzal a céllal, hogy verjen meg. Ez majdnem sikerült is neki… Szóval, számomra kifejezetten kemény versennyel indult a világkupa-sorozat, de arra nem számítottam, hogy már akkor 1:46-ot úszom kétszázon. 

– Fel is dobta a hangulatot a döntő után, amikor a mikrofonba nemes egyszerűséggel belemondta, Léon egy pszichopata. Ilyen vicces hangulatúak az edzéseik is? 
– Alapvetően igen. Szükség is van erre, hiszen valahogy túl kell élnünk a Bob-féle edzéseket… 

– Mi lehet az oka annak, hogy egyből ilyen jó időkkel indított?
– Sokat pihentem nyáron a szingapúri világbajnokság után, erre elsősorban mentálisan volt szükségem. A világkupa-sorozat nem volt igazán cél, nem olyan verseny volt, amelyen mindenáron el kell indulnom és mindenképpen jól kell úsznom. A pihenés volt a fontos, otthon legfeljebb három-négyezer méteres edzéseim voltak – nehezek, de rövidebbek, mint máskor. Így esett jól, így éreztem jól magam. 

– Akkor magyarázzuk már el a sportszeretőknek, hogy ebből az állapotból hogyan lehet szinte szemvillanásnyi idő alatt eljutni a világrekordokig?
– Már a tavalyi budapesti rövid pályás világbajnokságon is úszhattam volna ennyire jó időket, ha nem vagyok fáradt, de annyira az voltam, hogy ott nem sikerült. A munka viszont nem vész el, vagyis lehet, hogy nem voltam edzésben néhány hétig, de a testem ennyi idő alatt nem felejt. Ez azt is jelenti, hogy mondjuk öt hónapos pihenőket nem, de kisebbeket azért lehet és kell is tartani. Amikor visszatértem Amerikába, annyit éreztem a kemény edzéseken is, hogy alapvetően gyors vagyok, a víz alatti munka pedig továbbra is megy. 

– Vagyis gond nélkül visszarázódott a Bowman-féle nehéz mindennapokba?
– Az első edzésen még jól éreztem magam, aztán kezdtem meghalni… Alig vártam, hogy közeledjen az első verseny, a carmeli. 

– Azt hogyan „bokszolta le” az edzőjével, hogy elindulhasson a sorozatban?
– A világbajnoki eredményeim miatt meghívást kaptam, és szerettem volna indulni. Sejtettem, hogy nagy élményt ad majd a sorozat, hiszen tudtam, hogy lesznek egyéb programok, például voltunk a Chicago Bulls csarnokában kosarazni – és ezek segítenek nekem a feltöltődésben: már edzésbe álltam, de mellette értek más impulzusok is. Ebbe Bob beleegyezett, és azt tanácsolta, az egyetemet se csináljam – csak januártól, vagyis engedélyezte a versenyzéssel tarkított háromhetes szórakozást. 

– A szórakozás kitétellel azért vitatkoznék, mert bár az egyéb program pozitív hatását értem, azért ez a sorozat kifejezetten erős volt, akadtak világbajnoki döntővel felérő futamok. 
– Ez nem vitás, szerintem a világkupa-sorozat történetében ez volt a legerősebb eddig. Amerikában rengeteg olyan jó úszó van, aki nem tud elindulni egy világbajnokságon a szabályok miatt, hiszen a vébére egy számban országonként csak ketten nevezhetnek, de a világkupa-sorozatban nincs ilyen kitétel. Carmelben és Westmontban sok ilyen úszó indult, Torontóba már kevesebben utaztak el, de azért ott is voltak kifejezetten nagy nevek. 

– Például Kós Hubert. 
– Szerencsém is volt, hiszen az oroszok nem indultak a sorozatban, és nem volt ott az ausztrál Isaac Cooper sem, ők például ötven háton sokkal jobbat tudnak nálam. De a két világcsúcs az két világcsúcs, ez kétségtelen. 

– Gondolta volna fiatal úszóként, hogy valaha ilyen magasságokba juthat?
– Nem… Az adottságaim megvoltak, keményen edzettem is, ám mindig volt valami, ami hiányzott: minden világbajnokságon és Európa-bajnokságon és a tokiói olimpián is történt valami, ami miatt nem sikerült feljebb jutnom. És ez nem azért volt, mert nem úsztam jól, és nem is azért, mert nem tettem meg mindent az edzéseken a jó eredményekért, csak valahogy ez sohasem jött ki a versenyeken. Aztán eljöttem Bobhoz, s ez olyan mentális pluszt hozott, hogy megnyertem mindent – Párizs után mondtam is, onnantól nekem már minden örömúszás. Ilyen volt ez a világkupa-sorozat is, egyetlen pillanatig sem izgultam. Na jó, a carmeli kétszáz hát előtt kicsit igen, de az sem feszültség volt, noha tudtam, ott van Léon, az én terepemre, a kétszáz hátra jött: azt éreztem, itt most nekem csinálnom kell valamit. De erről szól a sport, az ilyen csaták éltetnek. Én nem azért úszom, mert szeretem az edzéseket, hanem azért, mert szeretem a versenyeket, a csatákat, mert szeretek győzni. 

– Na, de ebből van a kevesebb, a hétköznapokat a kemény munka jellemzi. 
– Igen, valóban, a sikernek, az eredményeknek ára van. De könnyebb meghalni itt az edzéseken, mint otthon, egyedül. És ezek másfajta edzések, sokat segítenek a fejlődésben, leginkább azzal, hogy az edzéseket is versennyé teszi Bob. És megtanultam nála úgy leúszni egy-egy sorozatot, hogy közben pontosan modellezni tudom, az adott feladat melyik része lesz majd az éles versenynek. De olyan is előfordul, hogy elképzelem, mondjuk, az olimpiai döntőt, azt mondom, ez most a száz hát második ötven métere lesz. Könnyű, pontosabban könnyebb úgy fejlődni, hogy tudjuk, mit miért csinálunk.

 – Az előbb említette azt is, hogy „eljöttem Bobhoz, és ez mentális pluszt hozott”: mi az a plusz? 
– Én világéletemben beleadtam mindent az edzésekbe, sohasem kíméltem magam, de otthon tényleg mindig azt éreztem, ez nem köszön vissza a versenyeken. Aztán amikor elkezdtem Bowmannel dolgozni, megtanította például azt, hogyan kell viselkedni a versenyeken… 

– Várjon! Ezt például hogyan tette? Elmondta? 
– Van, amit elmond, s van, amit anélkül, hogy elmondaná, csak megkövetel. A bemelegítéseim láttán például megkérdezte, miért jövök már egy órával korábban ki a versenyre, ennek semmi értelme sincs, úgyhogy ezen szinte azonnal változtattam Amerikában. Bob a verseny előtti napon gyakorta ránk bízza, mit úszunk, s mivel én ehhez nem voltam hozzászokva, odamentem hozzá, s megkérdeztem, ilyenkor mit úszott Michael Phelps. A válasza az volt, ne érdekeljen, mert az Phelps, s amit úszott, az neki volt jó, nekem is meg kell találnom, nekem mi a jó. Már ráéreztem erre is, van egy alapstruktúra ilyenkor, de mindig azt úszom, ahogy aznap érzem magam. Bob megtanított arra, hogyan legyek tudatos – ebben is. 

– A „Great job, congrats” üzenet a második világcsúcsa után hosszabb lett?
– Nem, ezúttal is háromszavas volt, így hangzott: congrats, well done, vagyis gratulálok, jól csináltad, de nála ez hatalmas dicséret, szerintem nagyon is boldog. A világcsúcs azért mégis világcsúcs. Tudom, csak rövid pályás, és az igazi rekord az az ötvenes medencében elért idő, ám mégiscsak az ez is. 

– Az első rekordja után azt nyilatkozta, úgy érzi, ez a szezon még jobb lesz, mint az előző kettő volt. Mire gondolt, van még feljebb? 
– Inkább a fejlődésemre gondoltam – az érmek meg majd jönnek, ahogy jönnek. Kicsit „lyukas” évnek ígérkezik ez, hiszen augusztusban lesz Párizsban az Európa-bajnokság, a felkészülésre hónapjaink lesznek – az egyetemi bajnokság döntője után. Na, utóbbira nagyon felkészülök, ez biztos. Persze fontos lesz az Eb is, de amit igazán várok, az a 2027-es budapesti világbajnokság: ha otthon sikerülne a világcsúcs, az pályafutásom legszebb pillanata lenne… 

– Nagyon foglalkoztatja ez a nagymedencés világrekord, de azért a hazai vébé még messze van, nem? 
– Vannak eredmények, amelyekért sokat kell dolgozni. A legfontosabb, hogy továbbra is legyenek céljaim. Vannak is. Úgyhogy dolgozom tovább, eredmény ugyanis csak a munkából lehet. Abból meg lesz jócskán, nemsoká indul is, hiszen a hónap végén megyünk Coloradóba. Három hét magaslaton – na, az lesz az igazán „nagyhalál” mindannyiunk számára… 

NS-SZAKÉRTŐ

Bernek Péter, rövid pályás világbajnok úszó: – Nem biztos, hogy értek az úszáshoz, mert Hubi kétszázas világcsúcsára nem számítottam, mondtam is, hogy talán nincs még olyan formában, hogy ott is összejöjjön a rekord, ugyanakkor a rövid pályáról tudni kell, hogy kevesebb edzéssel is lehet jó eredményt elérni, na meg persze Hubi fordulói kiválóak, még fejlődtek is szerintem, és javult az oxigénhiányt tűrő képessége is. A technikája gyönyörű, olyan, mintha zsinóron húznák a vízben, nem véletlenül tette ki a nemzetközi szövetség az Instagram-oldalára azt a videót, amelyiken Hubi pohárral a homlokán úszik háton. Erre csak kevesen képesek, ő igen: lazák a vállai, laza a mozgása, hihetetlenül jól fogja a vizet, mozgásában nincs föl és le, nagyon egyenletes – nincs rá jobb szó, tényleg olyan, mintha zsinóron húznák.

Kismedencében 31 világrekordnál járunk

Kós Hubert torontói remeklése olyannyira nem példátlan, hogy a múltban nemcsak nagymedencében, hanem rövid pályán is számos magyar világrekordnak tapsolhattunk.

Abban semmi meglepő sincs, hogy a gyorsúszószámokban rövid pályán még egyetlen magyar világcsúcs sem született, és nagymedencében is a múlt század elejéig kell visszamenni ahhoz, hogy Kenyery Alajos 400-as vagy Halmay Zoltán 100-as és 200-as rekordjához érjünk. (Igaz, 4x100-as gyorsváltóink Csik Ferencék révén 1938-ból, a helsinki bajnok hölgyek révén pedig 1952-ből azért többet tudtak, mint addig bármelyik nemzet úszói a világon.)

Ha már Kós háton repesztett 100-as és 200-as rekordot, nézzük, ebben az úszásnemben mire mentünk 25 méteres medencében! A férfiaknál például semmire, a hölgyeknél ellenben 100-on és 200-on Hosszú Katinka (55.03, illetve 1:59.23, mindkettő 2014-ben) öt, illetve hat évig tartotta a csúcsot, nagymedencében pedig a 200-on az 1991-es 2:06.62-vel 16 és fél (!) évig rekorder Egerszegi Krisztina érdemel ma is főhajtást.

Mellen a hölgyeknél Kovács Ágnes 2000-es olimpiai bajnoki címe (és Székely Éva 1952-es, pillangón teljesített 200 méteres aranya) ellenére rekord csak egy volt (pontosabban kettő: Novák Éva 1950-ben és 1951-ben), bezzeg a férfiaknál, igaz, náluk is szinte csak nagymedencében. (Hiszen az amúgy világrekorder Rózsa Norbert és Güttler Károly közül egyik sem javított csúcsot 25 méteren, bár fénykorukban nem is nagyon úsztak rövid pályát.) A ma a legkevésbé villogó magyar úszásnemben alig több mint egy évtizedet kell visszamennünk, hogy magyar csúcs(ok)ig érjünk, hiszen Gyurta Dániel éveken át uralta a férfi mellúszást. Nagymedencében a londoni olimpián úszott 2:07.28-a volt minden idők legjobbja, 25 méteresben pedig 2009-től hét évig ő ült a trónon, hiszen előbb az isztambuli Eb-n 2:00.67-re, majd 2014 nyarán a dubai világkupaversenyen 2:00.48-ra javította az addigi legjobb időt.

Pillangón Szabó Szebasztián 50 méteren társcsúcstartó volt, miután a 2021-es kazanyi Európa-bajnokság döntőjében 21.75-tel nyert – ez az idő ma is csak 43 századra van az élő rekordtól. 100 méteren Tumpek György (1:03.4, 1957) és Gyarmati Andrea (1:03.8, 1972, kár, hogy a müncheni olimpia elődöntőjében, nem másnap…) is nagymedencében tartotta a csúcsot, 200-on ellenben hiába ma is magyar a valaha volt legjobb nagymedencés idő, ha rövid pályán mostanáig nem volt példa hasonló bravúrra. Persze Milák Kristóf kolosszális 2019-es kvangdzsui 1:50.73-as, majd 2022-es budapesti 1:50.34-es idejéből következne valami űridő 25 méteresben is, csak ahhoz versenyezni sem ártana.

Vegyesen viszont! A hagyományosan legmagyarabb úszásnem öröklistái 50 és 25 méteres medencében is roskadoznak a mieinktől, rövid pályán például mindjárt az első magyar csúcs is a 200 vegyesé: Czene Attila 2000 tavaszán Minneapolisban beállította az 1:54.65-ös csúcsot. Később Cseh László 2005-ben (1:53.46) és 2007-ben (1:52.99) is világrekorddal nyert Európa-bajnokságot. Négyszázon pedig Cseh 2005 és 2009 között három Eb-n győzött világcsúccsal, a 2007-es idő (3:59.33) az első, négy percen belüli 400 vegyes volt az úszás történetében.

A több éven át szinte folyamatosan 25 méteresben világkupázó Hosszú 100 vegyesen nyolcszor javította meg a rekordot, és vitte azt el 57.73-tól 56.61-ig, 200-on 2013–2014-ben ötször csiszolt a legjobb időn (2:04.39-től 2:01.86-ig, ennél ma is csak 19 századdal jobb a rekord), 400-on pedig 2013–2015-ben háromszor (4:20.85-től 4:19.46-ig) – de közben egyszer egy évre Mireia Belmonte elvette azt tőle. És ne feledjük: 200 vegyesen 2009 végén Verrasztó Evelyn is kétszer (2:06.01 és 2:04.64, az utóbbi Eb-aranyat ért) megjavította a világcsúcsot!

Nagymedencében Darnyi Tamás 200-as és 400-as csúcsaira ma is sokan emlékezhetnek (mindkét távon egyaránt rekorddal nyert Eb-t 1987-ben, olimpiát 1988-ban és pályája csúcsán vb-t 1991 januárjában), de korábban 400-on Hargitay András és Verrasztó Zoltán is állt az örökrangsor élén, a nőknél pedig Hosszú Katinka 200-on a 2015-ös kazanyi vb-n nyert 2:06.12-es csúccsal, 400-on pedig a riói győztes idő (4:26.36) volt majdnem hét évig világrekord is.