„Az aranyért harcolhatunk” – Kós Hubert a magyar gyorsváltóról

– Némi szlenget kölcsönvéve, az elmúlt heteket tekintve radar alatt volt Kós Hubert, hiszen nem versenyzett. Gondolom, edzett és egyetemre járt. Elmondja, hogyan telnek a napjai mostanság?      
– Meglehetősen monotonon. A versenyeken előtérbe kerülünk, máskor viszont azért dolgozunk és edzünk, hogy ezeken a „fellépéseken” főszereplők legyünk. Ezt az időszakot élem, éljük. Kedden és csütörtökön egy edzésem van, akkor kettőtől ötig óráim vannak az egyetemen, hétfőn, szerdán és pénteken pedig kétszer vagyok az uszodában, előfordul, hogy ezek mellett még van kondiedzésem is, közte meg ott a suli. Sűrű napokat élek, ez a legnehezebb szemeszterem, amióta Amerikában vagyok. De az utolsó, hiszen végzek az egyetemen. 

–  Ha ilyenkor kapja meg a kérdést, szeret-e úszni, teljesen mást válaszol, mintha ugyanezt versenyen kérdezik meg öntől?      
– Olyan, mintha két külön sportág lenne a kettő: az edzés és a versenyzés. Utóbbi az élvezetesebb, nekem mindenképpen. És persze ebben az időszakban kevésbé szeretem az úszást, de tudom, ahhoz, hogy jól szerepeljek a versenyeken, szükség van erre. 

– Értem, hogy érti, ettől még nem lehet könnyű egy ilyen monoton időszakban elindulni az edzésekre – a múltban elért eredmények segítik vagy a célok jelentenek kellő motivációt?
– Az elért eredményeim egyáltalán nem motiválnak, mindegy, mi történt a múltban, csak a jövő a fontos. Bob Bowman edző szokta is mondani, sokkal nehezebb azokkal dolgoznia, akik elértek már valamit, mert többen némileg lelassulnak ilyenkor. Én nem akarok ilyen lenni! Jobb és jobb akarok lenni, s amikor nagyon nehéz, általában a gyorsváltó lebeg a szemem előtt. 

– Vagyis a párizsi Európa-bajnoki aranyat máig nem „engedte el”?      
– Az érzést nem, de nem feltétlenül arra gondolok, hogy győztünk, hanem arra, mit érhetünk el a jövőben. Mondjuk jövőre, a hazai rendezésű világbajnokságon. Az is eszembe szokott azért jutni, milyen lesz hazai közönség előtt háton úszni, hiszen vannak egyéni céljaim is, de egyértelmű, a legnagyobb motivációt a váltó jelenti. Arra szoktam a nehéz feladatok során gondolni, hogy így, ilyen fáradtan milyen lesz úgy úszni, remélhetőleg a váltó harmadik embereként, és remélhetőleg Milák Kristóf előtt, hogy sok ezer magyar szurkol nekünk. Ott is össze kell majd kaparni minden energiamorzsát, hogy aztán Kristófnak utolsó emberként legyen esélye valami szépre.  

– Az is bekúszik ilyenkor a gondolatai közé, vajon a párizsi Eb után a hazai vébén, netán a Los Angeles-i olimpián is igent mond-e Milák Kristóf a váltóra?     
– Bízom benne, hogy így lesz. Ez nem a mi döntésünk, erre mi nem vagyunk hatással – a saját dolgaimat én kontrollálom, ezt viszont nem. Remélem, látta, megélte Kristóf is az Európa-bajnokságon azt, milyen jó csapatban úszni, érzi azt is, milyen nagy esélyünk van – nemcsak a hazai vébén, hanem az olimpián is. Kristóf hatalmas sportoló, és tényleg mindent elért már ebben a sportágban, vagyis ezen a szinten talán nehezebb vállalni sok mindent, ám ha az aranyért harcolhatunk, az talán neki is kihívást jelent. Egy világbajnoki vagy olimpiai győzelemről nem mond le csak úgy az ember…

– Ön is nagy sportoló, ráadásul egyre feljebb lépked a lépcsőn. Éppen tavaly ilyenkor jött a pályafutásában egy újabb ugrás, a rövid pályás világcsúcsok – a világkupa-sorozatot kihagyta, a decemberi pekingi világbajnokságon viszont ott lesz. Ha minden igaz, egyedüli magyarként. A vébén mennyire lesz éhes, mennyire tervez csúcsformát akkorra?      
– Már nem vagyok benne az egyetemi csapatban Amerikában, így az egyetemi versenyeken sem indulok, vagyis a rövid pályás vébé kellően motivál a mindennapokban. Valóban úsztam tavaly két világcsúcsot, de nem mondanám, hogy akkor jó formában voltam, hiszen előtte nagyjából két hetet edzettem, inkább pusztán a versenyzés miatt indultam a sorozatban, úgyhogy a rekordok azért engem is megleptek. Amit ezek után március végén, az egyetemi bajnokság döntőjében csináltam, az már sokkal inkább mutatott jóval magasabb színvonalat: száz és kétszáz háton, mellette száz pillangón is kifejezetten jól úsztam. Ezért mondom azt, hogy a két világrekordnál jobb időt tudok, vagyis Pekingbe úgy megyek, hogy egyéni csúcsot akarok úszni – mindhárom számban. 

–  Az imént már hozott egy Bowman-mondást, de hogyan kell elképzelnünk az edzéseket? Általában mindegyiken elhangzik hasonló kijelentés, egy motiváló mondat vagy bármi más?      
– Nem mindegyiken, de amikor azt látja, hogy lehet hatása egy-egy mondatának, akkor igen. Ha valaki nem úgy dolgozott aznap, ahogy kellett volna, vagy ha nagyon odatette magát, mégsem sikerült valami jól, általában mond valamit. Elég jól tudja, mikor kell megszólalnia, azt is, mit kell ilyenkor mondania. És persze nyilván elég sokat üvölt is az edzéseken – amúgy ez nekem általában segíteni szokott, mert kicsit felébreszt. Amikor már szenved az ember, amikor már kezd nagyon elfáradni, a hangja kizökkent, olyankor mozgósítjuk a maradék energiánkat is. 

– Néhány hónapja azt mondta, Bowman csoportjában Léon Marchand és Summer McIntosh a két legjobb úszó. Hozzátette azt is, ebbe a kategóriába akar tartozni ön is. Elfogultság nélkül is igaz, folyamatosan fejlődik, halad egyre feljebb és feljebb – jelenleg hová teszi saját magát Bob Bowman csapatában? Illetve a kérdés másik oldalról: az edző hogyan viszonyul manapság Kós Huberthez, mondjuk a három évvel ezelőtti kapcsolatukhoz képest mi változott? 
– Nagyon sok minden megváltozott az elmúlt négy évben, hiszen úgy jöttem Amerikába, hogy még nem értem el előtte semmit. Oké, Európa-bajnok voltam, de az, főleg Amerikában, nem jelent semmit. Azzal, hogy bekerültem Bob csapatába, hogy minden évben jobb és jobb lettem, hogy mindig megcsináltam, amit elvár tőlem a nagy versenyeken, hogy elég sokat tettem azért, hogy a Texasszal is nyertünk két egyetemi bajnoki címet, olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amelynek alappillére, hogy megbízunk egymásban. S hogy hol vagyok a csapatában? A legjobb ötben biztosan.